Furcsa bizsergést érzek a gyomrom tájékán. Sodródom, de valami furcsa van most a sodrásban. Nem olyan, mint máskor. Minden egyes vízcseppem külön mocorog, külön keresi a maga útját. Aztán mégis egybefonódnak és testet öltenek. Egy sziklaszirtre vetődnek és alakot formálnak. Egy női alakot. A vízcseppek felemelkednek és egy nő áll már a parton. A benne lévő örvény kavarog, de az egység nem törik meg. A bennem úszó halak megdermednek és a várnak. Az ágakon a madarak elhallgatnak, a partomon egy őz iszik, ő is figyel. Ott állok a sziklán és örvénylek. Ebben az örvényben van valami összhang, valami szép, valami csoda. Csoda, hogy az apró részletek összeálltak és együtt mozognak. Táncot lejtek. A táncom mindent elárul. Azt, hogy imádok örvénylő patak lenni. Azt, hogy néha szomorú vagyok. Azt, hogy tudok boldog is lenni. Azt, hogy imádok élni és az élet gyönyörű. Azt, hogy én ki vagyok. Majd az örvénylés megszűnik és az apró cseppek elengedik egymást, és visszazuhanok a medrembe. Az élet újra indul. A halak úsznak tovább, a madarak újra énekelnek, az őzike pedig gyorsan elillan….

Megosztás a facebookon