Holnap suli….a fiam aggódott nagyon. Este már nem bírt aludni. 8-kor elindult lefeküdni. Összebújtunk. Mesélt ő nekem egy oldalt, egyet pedig én neki. Talán még soha nem kellett mellé feküdnöm, hogy elaludjon. Jó volt hozzábújni. Olyan finom Balázs illata van. Amikor már csak az egyenletes szuszogását hallottam, kiosontam. Én sem bírtam aludni. Csak forgolódtam. Néhány perc múlva sírva jön, hogy nem bír aludni. Mit tegyek, magam mellé engedem a nagy ágyba. Úgy tűnik el is alszik. Lassan a lányom is elmegy aludni. Óvatosan ébresztgetem, hogy átmenjen a saját helyére. Megnyugszom, csend és nyugalom. Egyszer csak újra sírást hallok. A lányom is kijön a szobájából. Telihold van, ő sem bír aludni. Nem tudok mit tenni, pihennie kell mindenkinek újra összebújok életem szerelmével. Így alszunk el. Nyugtalan az álmom. Reggel hulla fáradtan kell mindenki. Elkísérem az iskolába. Kint a fekete zászló. Halált hozott a teli hold. Vajon ezért voltam én is nyugtalan? Gyorsan megnézem a közösségi oldalt. Anyukám osztott meg egy képet Erdélyben kint élő rokonunkkal. Feltódulnak az emlékek. Nagypapám áll a kép szélén. Megelevenedik az a nap amikor a kép készült. Meleg nyári nap volt, megérkeztünk Székelykocsárdra. Az első mindig, hogy a temetőbe mentünk ki. Nagypapám testvéréhez, Ducikához. Anyukám utána lett Ducika. Fiatalon halt meg, nekem esélyem se volt, hogy megismerhessem. Csak egy megkopott fényképen láttam. És hosszú-hosszú évekig a sírfeliratát. Gyerekként ez nekem nagyon unalmas volt. Amikor kint voltunk a temetőben, ami egy hegyoldalban feküdt, mindig a szemközti hegyben gyönyörködtem. Elképzeltem milyen lehet felmászni rá, mit találnék ott. Akkor azt képzeltem Csodaország van a hegy tetején. Ha egyszer oda felmászhatnék megtalálnám azt, amit még most is keresek. Utána elmentünk Gerőékhez. Gerő bácsi pap. Nekem az olyan misztikus volt. Misére is kellett menni, amit ő tartott. Ifjúsági klubot vezetett a falubeli fiataloknak, hogy ne vesszenek el. Két házzal arrébb pedig nagypapám szülőháza. Az ő szülei már nem éltek, az új tulajhoz mentünk mindig. De ők is szeretettel fogadtak. Olyan „otthon szaga” volt a háznak. Tele volt minden egyes szeglet misztikummal és csodával. Imádtam a verandán szaladgálni. Esténként a húgommal a plafonon néztük a gerendákat. Amikor mi jöttünk, átengedték nekünk az ágyukat. A háziak kiköltöztek a kiskonyhába. Tyúkot is pucolt Magdi néni. Vendég jött, illik szépen megvendégelni. Ilyenkor éreztem azt, hogy nagypapám hazaért. Ilyenkor sugárzott. Valahol a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy Erdély egy Csodaország. Halála előtt még utoljára elment „haza” akkor már nem igazán tudott dolgokról, de hazamenni, hazament. Tudta, hogy utoljára. Ezen a képen még boldog és mosolyog. Most ahogy nézem a képen itt áll mögöttem. Kezét a vállamra teszi. Érzem a naftalin és pálinka illatát. Nyugalmat sugároz. Egyszer visszamegyek. Visszamegyek és felmászok arra a hegyre….

Megosztás a facebookon