Hétfőn Laci, kedden Klemi. Laci 42, Klemi 9 éves volt. Csupán 9. Elmentek. Egyik percben itt voltak, a másikban már nem. Mentek tovább az útjukon. Este a fiam fürdik .és beszélgetünk.

-         Anya! Kleminek miért kellett meghalnia?

Eltűnődőm vajon miért is. Rövid tömör választ próbálok adni a 8 évesnek.

-         Ennyi volt neki megírva.

-         De hol?

-         A nagykönyvben.

-         Ott fönt?

-         Igen, Ott fönt.

Csend Gondolkodik. Látom, hogy próbálja összerakni a dolgokat. Amit tőlem hallott, a barátaitól (hiszen meghalt a polgármester bácsi is) és hittan órán.

-         Nem értem. – folytatja.

Én sem értem. Nem értem, hogy 9 évesen miért kell elmennie valakinek. Vajon mi dolga volt itt a Földön, amit 9 év alatt el tudott intézni. Átélni nem tudom, amit az édesanyja érez, csak sejthetem. Ez a sejtés is fáj nagyon. Csak erőt és kitartást kívánhatok neki. És megnyugvást. És később, ha már a fájdalom nem lesz olyan erős, csak egy pici, egy újabb ajándékot. Az Élet ajándékát. Aki nem pótolhatja, de enyhítheti az űrt.

Megosztás a facebookon

Nem vagyok különb egy alkoholistánál, vagy egy drogosnál. A futás egy drog Egyszerűen nem tudok leszakadni az „anyagról”. Függő vagyok. Ez a függőségem már akadályoz a minden napi teendőim ellátásában is. Ezt a családom is nehezen éli meg. Milyen szerencsés az a futó, akinek a párja is fut, vagy van valami hasonló függősége. Tegnap nagyon szar napom volt. Úgy minden összejött, ahogy illik. Délutánra már remegtem, hogy mikor lesz végre vége a melónak és futhatok. A gyerekért a suliba rohanva mentem.

-         Haladjál, öltözzél! Anyád menne futni!

Már szinte sajnáltam, hogy kiabálok vele az én hülyeségem miatt. Minden egyes porcikám üvöltött a futásért. És végre indulhattam. Minden letisztult és lecsillapodott. Testem nem háborgott. Az ég alja vörös rózsaszínben izzott. A levegőt szinte harapni lehetett. Mindenem átjárta a jóleső megkönnyebbülés. A „szer” hatott. A külvilág megszűnt és utaztam. Már csak arra lettem figyelmes, hogy rám dudáltak. Majdnem elütött egy autó. De az én angyalom vigyázott ismét rám. Nem féltem és nem ijedtem meg. Csak mentem tovább. Sötétedett. Az emberek csak egy alakot láttak. Én meg a házakat, amikből villanyfény tükröződött. Autók mentek el mellettem, mint két világító szem a lámpájuk. Elmerülök és eggyé válok a világgal. Mire hazaérek már minden jó, nem fáj semmi. Mehet tovább minden.

- Anya, adjál almát csíkokba és megpucolva!.....

Megosztás a facebookon

-  Anya, felmondhatom a törit? – kérdezi a lányom. Persze, hogy felmondhatja. Elém teszi a füzetét. Trianont tanulják. Egy leskiccelt Magyarország térkép. A régi és a megcsonkított. Adatokkal ellátva, melyeket sorban duruzsol. Ennyi és ennyi km2-t és ennyi és ennyi embert vettek el tőlünk. Mellbe vág valami. Egy szívszorító érzés kerít hatalmába. Hány és hány emberi sors ment akkor a füstbe. Hangokat hallok messziről. Sírást és kiabálást. Könnyes arcok, düh és harag. És félelem. Most mi lesz. Egy hídon állok. Két katona között, akik a határt őrzik. Egy lány és egy fiú áll a híd két végén. Belezuhanok a lány testébe. Már a híd végéről látom a fiút. Érzem azt, amit ő érez. Azt a szenvedélyt, és azt a fájdalmat, amit ő érez. Forog velem a világ. Mennék a fiú felé. Elindulok. A katona rám szegezi a fegyvert. Nem érdekel. A határ túl oldalán az életem van. A gyerekem apja. Egy ceruza vonással elvettek tőlem mindent. Minek éljek nélküle. Ő is elindul felém. Szól, hogy álljak meg. Próbál megnyugtatni. De én csak rohanok. A katona már ordít, hogy álljak meg. A fegyver csöve rám néz. A könnyem potyog, de nem bírok megállni. Egy éles fájdalmat érzek és puskapor szagot.

- Anya, jól mondtam?

Megosztás a facebookon

Megtaláltam az átjárót a másik dimenzióba. Rájöttem, hogy nem csak az időzítés, hanem a hely is fontos. Pontos GPS koordináták kellenek hozzá. Elindultam futni. Szürkületben, ahogy szoktam, ha utazni szeretnék. És egyszer csak ott, azon a helyen kinyílt az átjáró. Beszippantott és kilökött egy másik dimenzióban. Erdőbe kerültem. Lassan, óvatosan osontam a fák között, mert messziről hangokat hallottam. Tűz ropogását, énekszót és beszédet hallottam. Sülő hús illatát éreztem. Hangosan megkordult a gyomrom. Ahogy ritkultak a fák egy tisztást láttam, ahol körben szekerek álltak. Középen hatalmas tűz égett. Csak álltam és gyönyörködtem a látványban. Jó érzés volt, mert az emberekről boldogság és elégedettség tükröződött. Egy ismerős dalt hallottam. Nem tudom honnan volt ismerős, de már hallottam. Igaz érteni nem értettem, mert idegen nyelven énekeltek. A tűz teljesen elvarázsolt. Egyszer csak egy kéz fogja meg a vállam. Rettenetesen megijedtem, most meg fogok halni. Betolakodónak éreztem magam egy idegen korban, és idegen világban, futó ruhában. De a férfi nem szólt semmit, csak kézen fogott és közelebb vezetett. „Átadott” egy asszonynak, aki bevezetett egy szekérbe. Olyan jó illata volt a szekérnek. Szabadság illata. Bent csupán egy ágy volt és egy mosdótál. Megfogott és levetkőztetett. Nem mertem mozdulni sem. Csak hagytam, hogy meztelenre vetkőztessen. A ruhám később a tűzbe dobta. Rámutatott a vízzel teli tálra. Azt hiszem mosakodnom kell. Tettem, amit kért. Mikor kész voltam egy türüközőbe bugyolált, ahogy még az édesanyám se tette. Finom érzés volt. Szárazra törölt és felöltöztetett. Még mindig egy szót sem szólt, csak mosolygott. Nem akartam megtörni ezt a tökéletességet szavakkal. Gyönyörű ruhát kaptam. Szoknyát, és blúzt. És egy csodálatos karkötőt. Fogott és kivezetett a tűzhöz. Ételt kaptam. Nem tudom mi volt, de életemben nem ettem még ilyen finomat. A gyerekek körbe álltak és tátott szájjal nézték, hogy eszem. Bennük nem éreztem semmi félelmet. Jó volt köztük lenni. Amikor végeztem egy férfi elé vezettek. A férfi valahonnan ismerős volt. Valahol, valamikor már találkoztunk, de nem tudtam felidézni mikor és hol. Csak azt tudtam, hogy régóta ismerem, és dolgom van vele. Szorosan átölelt és leültetett maga mellé. Képek villantak elém. Már tudtam, hogy hol láttam ezt a férfit. Már minden tiszta és világos volt. Csodálattal ültem és néztem a többieket. A tökéletességet. Egy csoda közepén csücsültem. Majd eloltották a tűzet. A férfi kézen fogott és bevezetett a szekerébe. Helyet mutatott maga mellett az ágyon és lefeküdt. Próbáltam tiltakozni, hogy adják vissza a ruhám, nekem haza kell mennem, elcsitított és megnyugtatott. Otthon vagyok. Elaludtam. Zavaros volt az álmom. Azt álmodtam ez a valóság, és a másik életem álom csupán. Egy hatalmas csattanásra ébredtem. Körülöttem sötétség, én a földön csücsülök. Elestem. Megtapogattam magam. Nem tört el semmim. A ruhám. Eltűnt a szoknya, a blúz. Újra futó ruhában voltam. Elestem a sötétben és beütöttem a fejem. Felálltam, hogy induljak haza. Ránéztem az órámra, hogy vajon mennyi ideje feküdhettem a földön. Az órám mellett egy karkötő volt a csuklómon….

Megosztás a facebookon

Nyugodt vagyok. Olyan furcsán vagyok nyugodt. Az elmúlt napok elég felkavaróak és lehúzósak voltak. Csodálkozom magamon, hogy most pik-pak nyugodt vagyok. A leckét gyorsan megtanították velem. Adok-kapok. Adtam, másnap kaptam. Szinte beleszédültem ebbe a gyorsaságba. Mintha egy angyal állna mellettem, aki fogja a kezem. Irányt mutat és támogat. Ráébresztett, hogy jó élni. Hogy jó a hideg, a hó. Hogy gyönyörű, ahogy megy le a nap. Hogy milyen jó egy ölelés. Hogy milyen jó, hogy egészséges vagyok. És legfőképp milyen jó, hogy gyerekeim vannak. Már alig várom az estét, hogy újra mehessek futni. Magammal legyek egy picit és élvezzem a futás örömét. Élvezzem, ahogy a tüdőmbe áramlik a friss levegő. Ahogy elmerülök a gondolataimban. Ahogy repülők a másik dimenzióba. Ahol múlt, jelen és jövő kavarognak és egy tökéletes egészet alkotnak. Ahol bármi lehetek. Ahol Csodaország kezdődik. Ott eldöntöm, hogy én leszek a sárkány. Hét fejem lesz és mindent felperzselek a közelemben. Kínzó magány gyötör, de élvezem. A lelkem, mint egy szikla széthasad, és lehull rólam a sárkánybőr. Átváltozom hajadonná. De nem ám az az ártatlan, megmenteni való hajadon. Hanem a harcos hajadon. Karddal a kezemben állok ki a sárkány és a világ ellen. Legyőzhetetlen vagyok. Teremtek újra és újra….Csodát, magam, a világot. Eggyé válok az univerzummal.

Megosztás a facebookon

„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”

 

Nehéz fejű diák vagyok. Újra és újra kell tanulnom a leckét. Valahogy nem megy bele a fejembe. Mindig elfelejtem, nem, inkább szeretném hinni, hogy ha adok, kapok is, hogy ez nem igaz. Vagy csak ez a saját önzőségem lenne? Hogy valamit valamiért? Hogy akarom hinni, hogy az univerzum kiegyenlít? Ha én adok valakinek valamit azt mástól visszakapom? Nem is értem miért vagyok ilyen naiv. Mindig én vagyok az, aki többet ad bele mindenbe, mint a másik fél. Egyedül a futás az, ami annyit és akkor ad, amikor én akarom és annyit amennyit én akarok. Azt hiszem ezt meg kell becsülnöm. Egy tiszta kapcsolat tiszta lapokkal. Én adok, ő ad. Egy igazi hűséges társ. 4 napja folyamatosan futok. Ma már nem akarnék, de ott legbelül mocorog az érzés, hogy menjek. Tudom ő nem hagy cserben. Nincs rossz kedve, nem fáradt. Csak tőlem függ, hogy mikor vagyunk együtt. És igen együtt jól érezzük magunkat. Oldja a magányom. Fura, amikor már csak azt érzed, hogy épp létezel és átrepülsz a saját életeden, hogy amikor futsz, megáll az idő. Megáll, beszippant és elrepít egy olyan világba, ahol boldog vagy és kiegyensúlyozott. Csodaországba. Ahol még vannak csodák. És a csodák veled történnek meg. Ha adsz, azt vissza is kapod. Ahol soha nem vagy egyedül. Ahol nem érzed a magányod, mert Te magad vagy, de ez nem fáj. Te vagy az Univerzum. Teljes valódban megéled és élvezed. Ahol Te vagy a tenger. És imádsz tenger lenni….

 

Megosztás a facebookon