-  Anya, felmondhatom a törit? – kérdezi a lányom. Persze, hogy felmondhatja. Elém teszi a füzetét. Trianont tanulják. Egy leskiccelt Magyarország térkép. A régi és a megcsonkított. Adatokkal ellátva, melyeket sorban duruzsol. Ennyi és ennyi km2-t és ennyi és ennyi embert vettek el tőlünk. Mellbe vág valami. Egy szívszorító érzés kerít hatalmába. Hány és hány emberi sors ment akkor a füstbe. Hangokat hallok messziről. Sírást és kiabálást. Könnyes arcok, düh és harag. És félelem. Most mi lesz. Egy hídon állok. Két katona között, akik a határt őrzik. Egy lány és egy fiú áll a híd két végén. Belezuhanok a lány testébe. Már a híd végéről látom a fiút. Érzem azt, amit ő érez. Azt a szenvedélyt, és azt a fájdalmat, amit ő érez. Forog velem a világ. Mennék a fiú felé. Elindulok. A katona rám szegezi a fegyvert. Nem érdekel. A határ túl oldalán az életem van. A gyerekem apja. Egy ceruza vonással elvettek tőlem mindent. Minek éljek nélküle. Ő is elindul felém. Szól, hogy álljak meg. Próbál megnyugtatni. De én csak rohanok. A katona már ordít, hogy álljak meg. A fegyver csöve rám néz. A könnyem potyog, de nem bírok megállni. Egy éles fájdalmat érzek és puskapor szagot.

- Anya, jól mondtam?

Megosztás a facebookon