„Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.”

 

Nehéz fejű diák vagyok. Újra és újra kell tanulnom a leckét. Valahogy nem megy bele a fejembe. Mindig elfelejtem, nem, inkább szeretném hinni, hogy ha adok, kapok is, hogy ez nem igaz. Vagy csak ez a saját önzőségem lenne? Hogy valamit valamiért? Hogy akarom hinni, hogy az univerzum kiegyenlít? Ha én adok valakinek valamit azt mástól visszakapom? Nem is értem miért vagyok ilyen naiv. Mindig én vagyok az, aki többet ad bele mindenbe, mint a másik fél. Egyedül a futás az, ami annyit és akkor ad, amikor én akarom és annyit amennyit én akarok. Azt hiszem ezt meg kell becsülnöm. Egy tiszta kapcsolat tiszta lapokkal. Én adok, ő ad. Egy igazi hűséges társ. 4 napja folyamatosan futok. Ma már nem akarnék, de ott legbelül mocorog az érzés, hogy menjek. Tudom ő nem hagy cserben. Nincs rossz kedve, nem fáradt. Csak tőlem függ, hogy mikor vagyunk együtt. És igen együtt jól érezzük magunkat. Oldja a magányom. Fura, amikor már csak azt érzed, hogy épp létezel és átrepülsz a saját életeden, hogy amikor futsz, megáll az idő. Megáll, beszippant és elrepít egy olyan világba, ahol boldog vagy és kiegyensúlyozott. Csodaországba. Ahol még vannak csodák. És a csodák veled történnek meg. Ha adsz, azt vissza is kapod. Ahol soha nem vagy egyedül. Ahol nem érzed a magányod, mert Te magad vagy, de ez nem fáj. Te vagy az Univerzum. Teljes valódban megéled és élvezed. Ahol Te vagy a tenger. És imádsz tenger lenni….

 

Megosztás a facebookon