A lány kilép az ajtón. Belelép a hatalmas ködbe. A semmibe. Sötétség temeti el. Lehúzza az a hely a mélybe. Vannak helyek, amelyek jók, és vannak, amelyek gonoszak. Ott az ajtón túl jobbra egy gonosz hely van. Van, hogy nyugodtan vár a megfelelő pillanatra. Olyankor elhiteti a lánnyal, hogy akár barátok is lehetnek. Van, hogy leszáll a sötétség és a köd, és akkor betemeti. Csalogat, hiú ábrándokkal édesgeti magához a lányt, hogy aztán végül feleméssze. A lány szeret ott sétálni. Derűs napokon beengedte az a hely. Megsimogatott minden egyes fát. Táncol a tisztáson. Lefekszik a fűbe és eggyé válik a hellyel. Olyankor boldog. A hely olyankor kedves és engedi, hogy szeressék. Aztán történik valami és ismét gonosszá válik. Olyankor megöli a lányt. Belép a lány ködbe. Az ismerős fák már nem engedik, hogy megsimogassa, a föld hideg és nyirkos. Nem akarja a hely, hogy szeressék. Fél. Fél attól, hogy a lányt megszereti és nem lehet az övé.

Hát ezt még gyakorolnom kell. Teremtettem, de egy apró porszem csúszott a gépezetbe. Egy napos késésben volt az Univerzum.:) Egyik nap hiába vártam a futótársra, nem jött. Egyedül kellett elindulnom. Pedig akkor nem akartam egyedül. És mégis mentem. Másnap már egyedül akartam futni magammal. Hogy kifussam a napi fáradtságot és végre utazhassak. Ahogy kiléptem a kapun néhány méter után egy fekete alakba botlottam. Fel sem fogtam mit teszem, csak gyorsan megkérdeztem, hogy jön-e velem futni. ( Megjegyzem régen nem voltak ilyen spontán dolgaim.) És mit ad Isten, vagy az Univerzum, jött velem. Egy napos késéssel kaptam egy futótársat. J Mivel az élet adta lehetőségeket ki kell használni és örülni neki, boldog voltam. Így nem egyedül koptattam a betont. Már nem is volt olyan sötét a sötét, és a hideg sem olyan hideg. Egy futó, aki hasonlóan gondolkodik, hasonló az érdeklődési köre. Érdekes, hogy mióta itt vagyok vonzom az ilyen embereket magam köré. Régen, egy régi életben egyedül voltam, ritkán volt társam a futásban is. Most „felépítettem” egy közösséget. Amikor nyáron megemlítették, hogy itt ebben a faluban csinálhatnék ilyet, megrettentem. Nem is tudom mitől. Hiszen olyan egyszerű volt az egész.

Éjszaka volt. Sötét éjszaka. A lány halkan felöltözött és kilopózott az ablakon. Minden nélkül, egy szál ruhában. Csendben, óvatosan kisétált a kiskapun. Amint kiért a sarokra elkezdett rohanni. Nem komótosan futott, hanem rohant. Rohant az életéért. Ismerők utcák, házak. Ismerős út. Elhagyta a falu határát. Csak a hold világította tovább az utat. Nem tudta merre fut, csak ment az érzései és egy belső hang után. Szántó földek és erdők mellett futott el. Nem mert megállni. Már alig kapott levegőt. Nem tudta mitől fél. Egy szörnytől vagy saját magától-e. Talán csak maga elől akart menekülni. Tudta, hogy gonosz. Utálta is magát ezért. Nem akart másnak fájdalmat okozni. Így futott tovább. Már hajnalodott, amikor összeesett. Elájult. Egy tisztás közepén ébredt. Már sötétedett. A kör közepén tűz égett. A sámán egy idegen nő, valamit kántált. Dobok és még valamik szóltak. Jó volt hallgatni. Mozdulni nem bírt és nem is akart. Csak hallgatta az ismeretlen-ismerős zenét és hangot. Már nem félt. Tudta jó helyen van. Amikor észrevették, hogy felébredt odajöttek hozzá. Étellel kínálták. Mohón falta, farkas éhes volt. A fák között villogó szempárra lett figyelmes. Ahogy megmozdult a szempár egy farkas alakját vélte felfedezni, vagy valamiét, amit farkasnak hitt. Mikor újra odapillantott már csak egy férfi alakot látott kilépni a fák közül. Méltóság teljes férfi volt. Elhallgatott a zene és az ének. A férfi odalépett hozzá felemelte az állát. Mélyen a szemébe nézett. Nem szólt egy szót sem, csak képeket küldött a lány fejébe. Képeket, amiket szavakkal nem lehet elmondani. A képek a lányt mutatták az új életében. Nem volt gonosz. Ott jó volt. Tündér lett. Egy férfi oldalán ült, körbevették gyerekek. Emberek jöttek hozzájuk tanácsért és igazságért. A véleményük volt a törvény. A lány látta azt is, hogy farkassá változik. A férfi oldalán elszáguld az erődben. A szabadság illata vonzotta ilyenkor. Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön száguldottak együtt. Majd visszatértek az emberek közé. A férfi elengedte a lány arcát. Kézen fogta és bevezette az erdőbe. A lány érezte a testén a változást. Száguldott a széllel, szabad lett. Korlátok nélkül.

Már megint várni kell. A lány kinézett az ablakon és nagyot sóhajtott. Várni. Várni, de meddig. Hányszor, de hányszor kellett már így tennie. Merengve néz ki az ablakon. Elröpül oda messze. Egy másik világba, egy másik dimenzióba. Ott is sokat várt egy másik lány. Szépen letámasztotta a biciklijét a kerítéshez, szétnézett, hátha megpillantja. Nem jött. Így elindult, és rótta a köröket. Sorban egymás után. Egy, kettő, három.....minden egyes fordulónál dobogó szívvel nézte a bejáratot, hátha. Sokszor hiába várt. Már nem bírták a lábai és hazament. De amikor nem hiába várt, szinte repült. Akkor állt egy másik bicikli az övé mellett. Akkor nem egyedül rótta a köröket. Nem tudta volna megmondani miért félt egyedül futni. Valamiért. Kellett a futásban egy társ, aki elkísérte. Aki elterelte a figyelmét a gondolatairól, a gondjairól. Aki megnevettette. Aki palacsintát hozott, vagy egy szál virágot a fűből. Aki szavak nélkül tudta mi lenne a jó, és mégsem tette. Aki félt azt megtenni. Így csak a köröket rótták együtt. És eljött az utolsó közös futás. Néztek egymás szemébe és úgy érezték ott, akkor megállt az idő. De az idő folyt tovább....Most a lány csak bámul ki az ablakon. Valamit vár, hogy indulhasson. Nem akar egyedül, így vár. Még mindig vár. Lassan a pára ellepi a kertet. Ha kimenne, derékig gázolhatna benne. De csak áll és vár. Lassan belopózik az éjszaka. Nincs tovább, nem várhat. Elindul. Pedig most nagyon utál egyedül menni. Kellett volna az a futótárs. Kint a párát a köd váltja fel. Nem látni, csak egyik villanyoszloptól a másikig. Megnyugtató ez a sötétség. Egyik ponttól a másikig. Egyik tócsából a másikba. Placs, placs. Fenyő illatot hoz a szél. Érdekes, már régóta koptatja itt a betont és eddig még soha nem érezte. Megszűnt a falu, és megszűnt a beton is. Egy fenyőerdőben fut. Nem tudja hová és mi elől, de gyorsan kell futnia. Már alig bírja. Akkor egy erős kéz elkapja és berántja egy tisztásra. Emberek lovakkal és szekerekkel. Pszt! -mutatják neki. És akkor az erdőben néma csend lesz. A madarak elhallgatnak, a szél sem fúj. Fák dőlnek ki, és hatalmas robajjal elszáguld mellettük Valami. A lány összeesik félelmében és a fáradtságtól. Kezek megfogják és az egyik szekérben lefektetik. Hosszú-hosszú órák múlva fényre és zötyögésre ébred. Hatalmas mezőn halad a karaván. A gyerekek visítva szaladnak mellette, szólnak a vezetőnek, hogy felébredt. 2 napot aludt át. Nem tudja kik ezek az emberek, de az életét nekik köszönheti. A vezető megállítja a karavánt. A lányt átöleli és homlokon csókolja. Ekkor megszűnik a fenyő illat. A lány áll a néma csöndben. Csak a lámpák fénye világít a tócsákban. Ezért fél egyedül futni. Ezért várt arra a futótársra. Most nem fog hazatalálni....

Szigorú edzés terv hétről hétre. Elkezdődött az "igazi" felkészülés. Szívvel lélekkel. Heti 5 edzés és egyebek...Nem is tudom kell-e ez nekem. Heti ötször futni. Egy-egy napi penzum elég durva és kemény. De elindulok. Van, hogy sikerül megcsinálnom, van, hogy nem úgy sikerült, ahogy elő van írva. Jobban. Öröm futások vegyülnek az edzéstervbe. Isten látja lelkem, kell. Kellenek ezek az öröm futások. Amikor megszűnik a külvilág, csak futok. Bele a vakvilágba. Olyankor eggyé válok a Mindenséggel, egy folyosó leszek, ahol jönnek-mennek az érzések,. Utazók, lelkek, Isten. Az ég alja vörösebb, a levegő tisztább. Szabad vagyok. Én vagyok én, de Isten is én vagyok. Ezek az öröm futások lassan kifolynak belőlem és körbe vesznek. Nap, mint nap. Ha rossz kedvem van, vagy bántanak, csak becsukom a szemem és elképzelem, ahogy futok. Végtelen nyugalom és boldogság árad olyankor belőlem. Ha jó dolog történik, akkor már be se kell csukjam a szemem, csak érzem. Olyan jó, hogy élek. Csodálatos életem van. Csodálatos dolog főzni, takarítani, egyedül lenni. Várni haza a lányom. Jó, hogy ma van, és a mában élni. Érezni, hogy a világ egy CSODA. Nem tudom vajon aki ilyen nagy megmérettetésre készül vajon mindenki átéli? Mióta összeállt a csapat minden megváltozott körülöttem. Egy tökéletes csapat lett. Az örömünk, a bánatunk egy tőből fakad. Közösen alkotunk egy egészet. Mióta tagja vagyok ennek a közösségnek fura emberek kerülnek az utamba. Akik csak egy mosollyal, egy szóval, egy futással megmozdítanak valamit bennem. Véletlenek nincsenek. Ők pont mos kellettek az életembe. Épp csak egy apró segítség, vagy egy apró érzés és megyek tovább a saját utamon. Tudom, hogy jó úton és jó irányba haladok. Köszönöm Istenem. 

Teremtek. Nem tudom, hogy, de teremtek. Egy apró fuvallat, egy apró gondolat volt csupán és valóra vált. A verseny súlyos anyagi terhet ró mindenki családjára, Az edzőnk megemlítette, hogy mi lenne ha szponzorok segítségét kérnénk. Akkor még nem is igazán fogott meg az ötlet. Akkor még nem tűnt ilyen közelinek és ilyen kicsinek a verseny. De ahogy telt az idő, a családom anyagi helyzete rosszabb lett, és nem igazán hiányzott a családi költségvetésbe plusz kiadás. Ekkor villant be, hogy talán nem is hülyeség a szponzor keresés. A nevezési díjat már kifizettük, amikor a legolcsóbb volt, de még így is rosszul esett karácsony előtt. Erőt vettem magamon (mert én még soha senkitől ilyet nem kértem) és elindultam. Segítettek az úton. Ahhoz, hogy eljussak a megfelelő emberhez, aki képes és fogékony erre, kellett egy segítő. És ő ott volt akkor. Egy telefon és egy email váltást követően, már a szponzor irodájában ültem és beszélgettünk. Szimpatikus volt nagyon, ő is futott. Azt hiszem én is szimpatikus lehettem neki. Azt a tiszta és önzetlen bizalmat, amit irányomba mutatott, még senkin nem tapasztaltam eddig.   Láttam a szemén, hogy átérzi, mit érzek most. Én meg csak soroltam, soroltam…..A beszélgetés végén pedig a lehetőséget is megkaptam. Teremtettem. Azt, ahogy én gondoltam. Az Univerzum csodálatos…..Most épp egy új futócipőt teremtek. J tudom meglesz az is. J