Megismerkedtem egy új futótárssal. Azt hiszem örök barátságot kötöttünk. Egy nagy áruházban ismerkedtünk meg. Nem akartam ezt a barátságot, de a lépés mégis úgy jött ki, hogy csatlakozott hozzám. Na jól van, akkor legyünk barátok. Az első közös futásunkon már úgy simult a hátamra, mintha odateremtették volna. Nem akart onnan lejönni. Tökéletes társ. Nem szerető, mint a futás, hanem társ. Telepakoltam mindennel, amire szükségem lehet a futás során. Tökéletes méret. Beállítottam a megfelelő szorosságot, hogy érezzem nem vagyok egyedül, hogy érezzem velem van. Fura volt először így futni, de néhány lépés után már tökéletes összhangban futottunk. Boldoggá tett. Jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Van egy társam, akire számíthatok, aki mindig ott lesz ha akarom. Azt hiszem vele is fogok aludni. J  

A hely, ahol az átjáró van nem is létezik. Én azt hittem, hogy csak ott azon a helyen tudok utazni. Tévedtem. Beszélgettem egy sámánnal. Elmondta, hogy bárhol és bármikor megnyitható a kapu. De én akkor is tudom, hogy annak helynek van egy kisugárzása. A sámán olyan érdekes dolgokat mutatott és mesélt. A hangszerek és azok jelentése. Olyan jó volt megölelni. És nem lepődött meg a kérésemen. Az utam visszafele már nyugodtabb volt. Telihold. Imádok teliholdkor futni. Gyönyörű volt a táj. Futott mellettem egy óriás, aki az őrangyalom. Már többször találkoztam vele. A lábnyomát sokszor láttam a mozaik kövekből kirajzolódni. De mindig csak egy lábat. A párját soha. Egy féllábú óriás. Don Quiote a szélmalmot látta ellenségnek. Én a malmot az én őrangyalomnak. Odaérek és látom ahogy megelevenedik. Mellettem fut a fél lábával. Míg én lépek százat, ő egyet. De tudom ott van mellettem. Tegnap a holdfényben kísért. Kellemes és megnyugtató érzés volt. Ahogy csendben rám telepedett az éjszaka, a szürkület futva menekült előlem. De nem féltem. Sőt. Harcos voltam. Már nem is futottam, hanem egy lovon ültem. Csatába indultam. A csata kimenetele nem volt kétséget, mert az óriásom velem volt. Minden egyes kanyar és göröngy után megláttam őt. Teljes harci vértben ültem a lovon. Már férfi voltam. A szerelmemért harcoltam. A szívem alatt egy keszkendő, amit tőle kaptam. Tudtam, hogy csatát nyerek. Harcoltam a külvilággal és magammal. Belső félelmeimmel és a holddal. Olyan kajánul vigyorog már megint. Valamit tud és van olyan gonosz, hogy nem árulja el a titkát. Mivel dacos harcos vagyok, nem is érdekel. Harcolok. És vágtázom tovább az óriásom mellett….

Napok óta olyan fura valami. Aztán rájöttem mi. Nem tudok utazni. Hiába futok, nem találom a kaput, ahol átmehetnék a másik dimenzióba. Bezárult. Hiába próbálom újra és újra, zárva. Nem látok színeket, és nem érzek illatokat, és nem sírok. Fura. Jó volt színeket látni, illatokat érezni és sírni. Most csak némaság van bent. Elindulok futni, de nem megy. A héten nem sikerült egyszer sem. Türelmetlen vagyok. Már megint leckét kapok türelemből. Pedig mennyire utáltam és féltem, mikor utazni tudtam. Nem, nem utáltam. Csak féltem. Féltem, hogy hol kötök ki és vissza tudok-e jönni. Mindig visszataláltam. Vajon mi nyitotta meg bennem azt a kaput, ami most bezárta? Milyen felsőbb hatalom az, ami egyszer ad, másszor meg elvesz? Lehet a dacosságom büntetése. Mert én jobban tudom, mint ott fent. Csakazértis. Tessék, itt van érte a jutalom. A nagy semmi. De ebből a semmiből is lehet tanulni. Csak észre kell vennem. Elfelejtettem örülni a mának. Elfelejtettem boldog lenni. Csak, mint a gép tettem a dolgom. Negatív érzéseket és gondolatokat engedtem közel magamhoz. Itt az ára. Ma még futni sem tudtam elmenni. Pedig gyönyörű idő volt. Sütött a nap. Már alig várom, hogy mehessek. Ki a szabadba. Halljam a madarak, érezzem a tavasz illatát. A friss levegő átjárja a tüdőm, a lábam visz amerre vinnie kell. Csak úgy bele a világba, amíg bírja. Hálás vagyok. Nem félek elindulni. Tudom, hogy meglesz az a kapu újra. Csak türelmesnek és kitartónak kell lennem. Lassan újra kezdem élvezni a MOST-ot. Ülök és nem gondolok semmire, csak élvezem a mostot. Vasalok és élvezem minden egyes pillanatát. Milyen szép is a frissen vasalt ruha. Főzök. Hálás vagyok, hogy van mit és kinek. Élvezem, ahogy a kezeim közül étel kerül az asztalra. Féltem leülni írni, nem jöttek a gondolatok. Csak újra le kell ülni és leütni az első betűt. És folyik. Folyik könny és szó. 

Szürke vasárnap. Áztató eső, hideg és a nagy semmi. Illetve csak a szokásos dolgok, főzés, mosás, stb. De valahogy mégis más lett ez a vasárnap. Délután gyerekmisére vittem a fiam. Büszke voltam rá, hogy menni akart. Nem tudom mi késztette, de tudtam jobb lesz nekem is ha elmegyek vele. A padsorok lassan teltek. Rengeteg gyerek és szülő. Énekkar és gitárosok. Jó volt így megpihenni. Csak ültem és mosolyogtam. A mise annyiban volt más, hogy gyerekeknek szólt, gyereknyelven mesélték el a tanítást, és sokat énekeltek, táncoltak. A szomszéd padsorban egy férfire lettem figyelmes. Bottal jött, nehezem mozgott. Igazi hobo kinézete volt. Hosszú őszes haj, nyugodt arc. Elméláztam miközben az arcát néztem. Milyen élete lehetett? Éreztem, hogy valahol egy eldugott helyen él. De fiatal korában élvezte az életet. Sokat utazott, olyan hobo volt. Fogta a kis hátizsákját és neki vágott a világnak. Minden éjjel máshol aludt, máshol evett, mást szeretett. Most megtért Istenhez. Egyedül él, de mégis boldog. A fiam mellettem hangosan énekelte a dalokat. Öröm volt ránézni. Tudta, hogy mi után mi következik, áldozatot is mutattunk be. Én a könnyeim alig bírtam visszatartani. Ott belül egy gombóc gyűlt és aztán utat követelt magának. Forró könnyek csorogtak az arcomon. Igyekeztem gyorsan elmorzsolni a könnyeket, hogy a fiam ne vegye észre. Imádkoztam bocsánatért és kegyelemért. Mert hiszem, hogy a jó Isten irgalmas. Hiába veszekedtem vele, tudja, hogy jót akarok és megbocsát. Hazafele beszélgettünk a fiammal. Kérdeztem, hogy honnan tudta a dalokat. – Anya! Tudok olvasni!. A válaszon elmosolyodtam. Olyan jó volt a ködben kézen fogva vele sétálni. Gyors ruhaváltás és indultam futni. Rövid, de intenzív edzés volt. Zsinórban a negyedik. Már éreztem a lábam, de muszáj volt a testem is megtisztítani. Lassú, gyors, lassú, gyors….diktáltam magamnak az ütemet. És akkor eggyé váltam Istennel, és már nem féltem. Nyugodtság szállt meg, hálát adtam mindenért

Dacolva Istennel és az idővel elindultam futni. Nagyon nem akartam. Hideg, áztató eső volt. De a dacosságom határtalan. Olyan nincs, hogy Isten beleszóljon. Így hát elindultam. Elindultam arra a helyre. Féltem is egy kicsit. A biztonságot adó köreim elhagytam. Elhagytam a falut egy messzi cél felé. Féltem, hogy bírni fogom-e. Hiszen bent a faluban bárhonnan rövid idő alatt haza tudtam futni. Most erre nem volt lehetőségem, de meg akartam mutatni Istennek és magamnak is, hogy nem félek. Vajon hazatalálok-e? Lassan elhagytam az ismerős házakat, utcákat. Pocsolyákat kerülgettem, de ez sem tántorított el. A cipőm az első 100 méter után átázott. Virágra gondoltam, aki ultrát fut a gáton. Ő is megharcolta a maga harcát. Én is tettem az én dolgom. Az utolsó ismerős kanyar után megláttam a helyet, ahol már jártam. Ott van egy kapu, de most nem akartam átmenni rajta. Megálltam és gyönyörködtem a zuhogó esőben. Valami hajtott tovább. Már a puszta közepén jártam és mégis jöttek az autók. Tudtam még mennem kell tovább. Akkor hirtelen egy őz család futott át előttem az úton. Pillanatra megrémültem, de utána már csak gyönyörködtem bennük. Fenséges látványt nyújtottak. Tanyák mellett haladtam el. Füst gomolygott ki a kéményekből. Ilyenkor elképzelem milyen lehet ott élni. Vajon kik élnek az ablakok mögött? Milyen emberek? Jók vagy rosszak? Szeretnek vagy gyűlölnek? Boldogok vagy szenvednek? Az út hol szélesebb, hol keskenyebb volt. Az autókban ülök biztos hülyének néztek. Egy szőke nő a puszta középén fut egyedül. Nem normális. Emelkedő. Ismerős hely, talán már jártam itt. Megálltam és magamba szívtam a látványt. És az eső csak esett. Éreztem, hogy közel már a cél. Amikor elértem félelmet éreztem. Féltem, hogy lesz-e erőm visszafordulni és hazafutni. Féltem attól, aki ott állt a kereszteződésben és nem mert tovább menni. Pedig tudom képes vagyok rá. Így most visszafordultam. Átkapcsoltam Hobora és hangosan énekeltem. Kitártam a karom és repültem. A természet befogadott. Már jól esett a futás. Nem érdekelt az eső sem. A ruhám, cipőm teljesen átázva. Csak futottam, futottam és énekeltem. Visszafele nem tévedtem el, és érdekes sokkal rövidebbnek tűnt az út. Még alig futottam és már a falu határában voltam. Az eső is elállt. Felnéztem az égre, és csak annyit mondtam. -Na, úgye?! Hazataláltam.

A minap a boltban találkoztam egy magára hagyott kisbabával. Az anyukája a nagyobb gyereket rendezte, addig a babakocsiban hagyta. A pici mit sem tudva erről, nyugodtan nézelődött. Szememmel kerestem az anyját, de egyenlőre sehol sem volt. A nyugodt feltétel nélküli bizalom szinte sugározott a csöppségről. Fölé hajoltam és csak a szemünkkel beszélgettünk. Mihelyst meglátott mosolyra görbült a szája és a szeme. Jó volt ebben a tekintetben elmerülni. Egy pillanatra megállt az idő és csak élveztem a mostot. Egy gyermek a legnagyobb csoda a világon. A futás mellett a legnagyobb szerelmem a fiam. Nagyon fájt, hogy már felnőtt és leszakadt rólam. Már nem én voltam neki a legfontosabb, már nem bújtunk úgy össze, mint régen. Történt valami. Nem tudom mi, nem beszél róla, talán ő sem tudja, hogy mit cselekszik. Az utóbbi időben nem tudok úgy elmenni futni, hogy ne telefonálna rám, hogy anya mikor jössz már. Esténként újra összebújunk, mesélünk egymásnak. Reggel kézen fogva kísérem az iskolába. (Igaz, az utolsó saroknál elengedi a kezem, mert ciki) Újra csüng rajtam. Olyan jó érzés. Életem örök nagy szerelme.