A hely, ahol az átjáró van nem is létezik. Én azt hittem, hogy csak ott azon a helyen tudok utazni. Tévedtem. Beszélgettem egy sámánnal. Elmondta, hogy bárhol és bármikor megnyitható a kapu. De én akkor is tudom, hogy annak helynek van egy kisugárzása. A sámán olyan érdekes dolgokat mutatott és mesélt. A hangszerek és azok jelentése. Olyan jó volt megölelni. És nem lepődött meg a kérésemen. Az utam visszafele már nyugodtabb volt. Telihold. Imádok teliholdkor futni. Gyönyörű volt a táj. Futott mellettem egy óriás, aki az őrangyalom. Már többször találkoztam vele. A lábnyomát sokszor láttam a mozaik kövekből kirajzolódni. De mindig csak egy lábat. A párját soha. Egy féllábú óriás. Don Quiote a szélmalmot látta ellenségnek. Én a malmot az én őrangyalomnak. Odaérek és látom ahogy megelevenedik. Mellettem fut a fél lábával. Míg én lépek százat, ő egyet. De tudom ott van mellettem. Tegnap a holdfényben kísért. Kellemes és megnyugtató érzés volt. Ahogy csendben rám telepedett az éjszaka, a szürkület futva menekült előlem. De nem féltem. Sőt. Harcos voltam. Már nem is futottam, hanem egy lovon ültem. Csatába indultam. A csata kimenetele nem volt kétséget, mert az óriásom velem volt. Minden egyes kanyar és göröngy után megláttam őt. Teljes harci vértben ültem a lovon. Már férfi voltam. A szerelmemért harcoltam. A szívem alatt egy keszkendő, amit tőle kaptam. Tudtam, hogy csatát nyerek. Harcoltam a külvilággal és magammal. Belső félelmeimmel és a holddal. Olyan kajánul vigyorog már megint. Valamit tud és van olyan gonosz, hogy nem árulja el a titkát. Mivel dacos harcos vagyok, nem is érdekel. Harcolok. És vágtázom tovább az óriásom mellett….

Megosztás a facebookon