Ebben a faluban mások a fények, mint „otthon”. Otthonnak hívom még azt a helyet, ahol az életem felét leéltem. De már ez a falu az új otthonom, csak még nem áll a számra. Ott nem szerettem későn indulni futni. Csak nyáron a nagy meleg miatt. Itt mostanában sokszor megesett, hogy későn is indultam, meg egyébként is még sötétek a délutánok. Mások a fények. Az égbolt alján egy rózsaszín izzás látszik. A közelben lévő nagyváros fényei ezek. De ha felnézek az égre gyönyörű látvány. „Otthon” ilyen nem volt. Nem volt a közelben nagy város. Itt a sötét sem olyan sötét, a hideg sem olyan hideg. Az emberek sem olyanok, mint ott. Persze itt is van pletyka, meg gonoszság, de valahogy mégis jók itt az emberek. Vagy csak én nem látom a rosszat, de eddig csak jó emberrel találkoztam. Köszönnek az utcán, már meg-megállok beszélgetni. Itt jó este menni futni. Amikor már elcsendesedik a falu. A lámpák fényében olyan, mint egy mesevilág. Sorban állnak az egyforma házak, az összhangjukat csak néha töri meg egy-egy más épület. Gyönyörködöm ezekben a házakban, utcákban. Jó érzés az utcakövet koptatni. Hétvégente, mikor hosszút futok, jó kimerészkedni a falu határán kívülre is. Élvezem a tájat, az ismeretlent. Nem félek kimenni. Várom a nyarat. Várom, hogy az út mellett lengedezzen a búza, szalma bálák legyenek sorban egymás után. Megfogadtam, hogy ha látok majd egy szalmabálát, felmászom rá, és onnan nézem majd a felhőket.

Eltűnt és ellopott idő. Ellopták és elrejtették. Csendben, elfelejtkezve nyugszik egy hátsó zsebben. A hátsó zseb pedig egy vállfára akasztva várja sorát egy szekrény mélyén. Az a szekrény pedig egy elfelejtett hely, eldugott házában van. Csupán egy szó, egy aprócska dallam juttatta eszembe. El kell mennem megkeresnem azt a házat. Valahol az erdő mélyén áll, de az utat elfelejtettem. El kell indulnom. De merre menjek? Hallgatnom kell az ösztöneimre. Futócipőt húzok és elindulok. Elindulok ismerős utakon és csak bolyongok. Keresem az utat, de nem találom. Megállok, leülök a fűbe. Gondolkodom és hallgatom a csendet. Lefekszem, elkezdem a felhőket számolni. Ott egy elefánt, amott pedig egy kiskutya ugrál. Lecsukom a szemem és ábrándozom. Egyszer csak jön egy érzés. Mennem kell. Elindulok. Már nem a megszokott útvonalon futok. Ismeretlen táj tárul elém. Hatalmas fenyőerdőbe érek. Az illat bizsergeti a testem, betölt. Élvezem ezt a futást. Egy tisztásra érek. És igen, ott egy kis ház. Óvatosan közelítem. Félek, pedig tudom nem szabad félnem. Lámpafény pislákol. Veszek egy nagy levegőt bekopogok. Választ nem hallok, így benyitok. A tűzön egy tálban étel rotyog, az asztalnál pedig nagyapám ül. Fejét a kezébe temeti. Halkan egy imát mormol. Nem merek közelebb menni. Félek, ha megérinteném semmivé foszlana. Porrá és hamuvá, amiből vétetett. Megfordul, rám néz. Arcán egy mosoly húzódik. Lassan feláll és megfogja a kezem. Könnyed az érintése, naftalin és pálinka illat lengi körbe. A por, amiből összeállt kavarog és finoman simogatja a bőröm. Elvesznék ebben az örvénylésben. Átölelem az örvénylő porhüvelyt. Milyen régen tettem már így, annyira hiányzott. Majd amikor kibontakozom az öleléséből egy szobába vezet. A szobában egy szekrényre mutat. Kinyitom azt a szekrényt, ott egy vállfán egy nadrág lóg árván. A hátsó zsebében pedig…Úristen ott volt. Ott volt az az eltűnt idő. Finoman a két kezembe teszem és gyönyörködöm benne. Kitárom a tenyerem és odanyújtom nagyapámnak. Elveszi tőlem, és lassan az örvénylés eltűnik. Porrá hamvad újra. De az a por bennem él tovább.

Az esti edzést elcseréltem. Nem vagyok benne, hogy jó csere volt. Futás helyett elmentem jógázni. Csupa ismeretlen arc, de ilyenen már nem rágódom. Megnyugtató félhomály és zene. A gyakorlatok nem olyan intenzívek, mint a futásban, de jól eső érzéssel töltenek el. És akkor elkezdenek folyni a könnyeim. Egyszerűen képtelen vagyok megállítani őket. Így hagyom, hadd potyogjanak. Éreztem, ahogy lepotyognak a padlóra és megtisztítanak. A padlón összeálltak és szavakat formáltak. Elmondták helyettem, hogy a mire vágyom. Mire vágyik a lelkem és a testem. Majd a szavak elfolytak a fájdalmammal együtt. Mire végeztünk gyönyörű pelyhekben esett a hó. A könnyek, amik kifolytak belőlem a hóba vezettek. Angyalt varázsoltam a friss hóba. Elgyönyörködtem benne. Csodálatos lett. Halkan megsúgták, én vagyok az az angyal.  

Most nem az esővel kellett dacolnom, hanem a széllel. Elég dacos természet vagyok. Gyönyörű napsütés volt, csak a szél ne fújt volna. Olyan erős volt a szél, hogy többször meg kellett álljak és sétáltam. Az első 2 kilométer után fel akartam adni. De nem adhatom fel. Már azért se. Így hol futva, hol sétálva mentem tovább. A malom, mint egy rendíthetetlen óriás már várt rám. Megpihentem egy picit a szélárnyékban. Gyönyörködtem abban a hatalmas építményben. Eladó. Jó lenne itt lakni. A környezete misztikus. Főleg szürkületben. Olyankor megelevenednek az árnyak. Életre kell a malom. Óriás lesz és elkísér utamon. Most verőfényes napsütés van, így csak áll és nem történik semmi. Kénytelen vagyok tovább menni. Az út már ismerős. De a végcélig most sem merek elmenni. Nem értem miért. Félek valamitől. Olyan jó pedig egyedül lenni és gyönyörködni a tájban. A felhők a szél miatt szinte repülnek. A napsugarak a felhőkön át megszűrve érnek le a földre, ahol eggyé olvadnak vele. Meg-megcsillannak a belvíz hatalmas felszínén. A szél a vizet fodrozza. Gyönyörű. Muszáj sétálnom, gyönyörködni csak így birok. Beszívom magamba minden egyes pillanatát a percnek. Egyszer csak apró pelyhekben elkezd hullani a hó. Felnézek az égre. Sehol egy hófelhő. Kitárom a karom és élvezem a hóesést, ahogy simogat. Lassan hazaindulok. A nap még mindig fényesen ragyog. A futás kevés volt, de az élmény elmondhatatlan. Épp csak beérek, amikor a fiam kiabál. Anya esik a hó. Kinézek az ablakon és sötét van. A hó hatalmas pelyhekben örvénylik. Haza vezettek még a vihar előtt. Állunk a teraszon és gyönyörködünk.

Szürke napok jönnek egymás után. Ködös minden és egyforma. Csak a futás, ami színt visz a szürkébe. Olyankor a szürke naranccsá változik. A levegő tisztább és az illatok erősebbek. A madarak már dalolnak. Így hát elindultam színezni. A lábaim már érzik a folyamatos terhelést, de menni kell. Az edzés tervet tartani kell. J Másfele indultam, mert menet közben dolgom volt. A sarkon egy fiúcska álldogált. Elfutottam mellette. Vékony, pici fiúcska volt. Nekem olyan riadtnak tűnt. Nem mertem megszólítani, mentem tovább. Majd visszatértem a megszokott utcakövekhez. A következő kanyarnál újra szembe találtam magam vele. Most már csak megálltam. Megkérdeztem mit vár.

     -    A buszt.- válaszolta.

-         De a buszmegálló ott van mutattam.

-         Tudom, külön buszt várok.  

A magabiztossága mögött láttam valamit a szemében. Akár az én fiam is lehetett volna. Topogtam még egy keveset és mentem tovább. A következő kanyarnál még mindig ott áll. Valakit fel kéne hívni. Újra beszédbe elegyedtünk. Már jön a busz, és rohan a megállóba. Persze nem jött. Elmesélte, hogy focizni megy, 6-8-ig. A külön buszt várja. Már 5.20 óta itt van és a busz nem jött. Az anyukája elment az óvodába, mert ott dolgozik valaki, aki tudja hol lehet a busz. Nem értettem. Hogy lehet egy ekkora fiúcskának este 6-tól fociedzése. És hogy állhat kint a sarkon hidegben, sötétben már lassan egy órája. Elmesélte, hogy itt lakik a faluban. Megpróbáltam rábeszélni, hogy hadd hívjak fel valakit, ismerek focis anyukákat. Nem engedte, van neki telefonja. Legszívesebben átöleltem volna, olyan volt mint egy ott felejtett csomag. Milyen csalódás lehetett neki, hogy nem tudott menni focizni. Álltam még egy darabig, de mennem kellett tovább. Elmondtam hol lakunk, ha baj van, jöjjön el nyugodtan, segítek valamit. Titokban egy imát mormoltam, hogy minden rendben legyen. Vele.

Hazaértem. Otthon a fiam már fürdött. Elképzeltem az én fiam áll ott kint. Fürdés, főzés, mese. El is felejtkeztem a fiúcskáról. Este amikor lefeküdtem jutott újra eszembe. Nem kopogott az ajtónkon. Vajon szomorúan feladta a várakozást és hazament, vagy jött a busz?

Már megint hajnal van. És megint mennem kell. Olyan jó meleg az ágy. De muszáj menni. Csak legyek már túl a „feladatos” edzésen. Annyira nem szeretem. Nem nyomja tovább a lelkem. Gyorsan magamra kapkodom a ruhám és elindulok. A fülembe Louis Hale-t dugok. Kinézek. Hideg és telihold. Nem tudom Zsuzsi ezt, hogy bírja. Utálok korán kelni. Dér mindenütt. A szinkron hang megnyugtató. A bemelegítés gyorsan megvan. Kezdődik az utálom rész. A holdnak kerek arca van és rám vigyorog. – Úgyse fog menni. Röhög az arcomba. Na már csakazrétis. Utálom, ha ellent mondanak. Úgyhogy megcsinálom. Harmincszor gyors, majd lassú. Magamban kedvesen szidom Lacit. Olyan jó „feladatokat” tud kitalálni. J De csinálom. Jé, és már csak a levezetés van hátra. Lassan a falu is felébred. Az első busz elhúz mellettem. A boltból épp kilép valaki. A kakas kukorékol. Olyan jó ezt látni és hallani. Egy új nap új lehetőségekkel. Új esély a boldogságra.