Ebben a faluban mások a fények, mint „otthon”. Otthonnak hívom még azt a helyet, ahol az életem felét leéltem. De már ez a falu az új otthonom, csak még nem áll a számra. Ott nem szerettem későn indulni futni. Csak nyáron a nagy meleg miatt. Itt mostanában sokszor megesett, hogy későn is indultam, meg egyébként is még sötétek a délutánok. Mások a fények. Az égbolt alján egy rózsaszín izzás látszik. A közelben lévő nagyváros fényei ezek. De ha felnézek az égre gyönyörű látvány. „Otthon” ilyen nem volt. Nem volt a közelben nagy város. Itt a sötét sem olyan sötét, a hideg sem olyan hideg. Az emberek sem olyanok, mint ott. Persze itt is van pletyka, meg gonoszság, de valahogy mégis jók itt az emberek. Vagy csak én nem látom a rosszat, de eddig csak jó emberrel találkoztam. Köszönnek az utcán, már meg-megállok beszélgetni. Itt jó este menni futni. Amikor már elcsendesedik a falu. A lámpák fényében olyan, mint egy mesevilág. Sorban állnak az egyforma házak, az összhangjukat csak néha töri meg egy-egy más épület. Gyönyörködöm ezekben a házakban, utcákban. Jó érzés az utcakövet koptatni. Hétvégente, mikor hosszút futok, jó kimerészkedni a falu határán kívülre is. Élvezem a tájat, az ismeretlent. Nem félek kimenni. Várom a nyarat. Várom, hogy az út mellett lengedezzen a búza, szalma bálák legyenek sorban egymás után. Megfogadtam, hogy ha látok majd egy szalmabálát, felmászom rá, és onnan nézem majd a felhőket.

Megosztás a facebookon