Most nem az esővel kellett dacolnom, hanem a széllel. Elég dacos természet vagyok. Gyönyörű napsütés volt, csak a szél ne fújt volna. Olyan erős volt a szél, hogy többször meg kellett álljak és sétáltam. Az első 2 kilométer után fel akartam adni. De nem adhatom fel. Már azért se. Így hol futva, hol sétálva mentem tovább. A malom, mint egy rendíthetetlen óriás már várt rám. Megpihentem egy picit a szélárnyékban. Gyönyörködtem abban a hatalmas építményben. Eladó. Jó lenne itt lakni. A környezete misztikus. Főleg szürkületben. Olyankor megelevenednek az árnyak. Életre kell a malom. Óriás lesz és elkísér utamon. Most verőfényes napsütés van, így csak áll és nem történik semmi. Kénytelen vagyok tovább menni. Az út már ismerős. De a végcélig most sem merek elmenni. Nem értem miért. Félek valamitől. Olyan jó pedig egyedül lenni és gyönyörködni a tájban. A felhők a szél miatt szinte repülnek. A napsugarak a felhőkön át megszűrve érnek le a földre, ahol eggyé olvadnak vele. Meg-megcsillannak a belvíz hatalmas felszínén. A szél a vizet fodrozza. Gyönyörű. Muszáj sétálnom, gyönyörködni csak így birok. Beszívom magamba minden egyes pillanatát a percnek. Egyszer csak apró pelyhekben elkezd hullani a hó. Felnézek az égre. Sehol egy hófelhő. Kitárom a karom és élvezem a hóesést, ahogy simogat. Lassan hazaindulok. A nap még mindig fényesen ragyog. A futás kevés volt, de az élmény elmondhatatlan. Épp csak beérek, amikor a fiam kiabál. Anya esik a hó. Kinézek az ablakon és sötét van. A hó hatalmas pelyhekben örvénylik. Haza vezettek még a vihar előtt. Állunk a teraszon és gyönyörködünk.

Megosztás a facebookon