Hétvégi hosszú. Ahogy illik és ahogy kell. Elindultam hosszút futni. Szerettem volna, viszont nem éreztem a belső késztetés, hogy menjek, de csak ilyenkor lehet hosszút futni. A szomszéd városban megbeszélés is lett volna a csapattársakkal. A férjem nógatott, hogy menjek át. Bárhogy, futva, biciklivel, autóval. Nem akartam. Aztán csak engedtem neki. Átfutottam. Illetve futottam volna. Ahogy elhagytam a falu határát a bokám elkezdett fájni. Megálltam, megmozgattam, sétáltam és futottam tovább. Nem akartam ilyen könnyen feladni. Az a néhány kilométeres út ezernek tűnt nekem. Semmi más nem létezett csak a fájdalom. Makacs természet vagyok, így nem adtam fel. De tudtam és éreztem ezt most nem kellett volna. Amikor beértem a városba már nem gondolkodtam az egészen. Elengedtem. Telefonáltam, hogy jöjjenek értem. Soha ilyet még nem tettem. Akármennyire is fájt a lábam, feladni soha nem adtam fel. Most megtettem. A vasárnapi hosszút elengedtem. Nem furdalt a lelkiismeret a csekély 6 kilométerrel. Máskor nagyon fájt volna ez a feladás. Most nem. Tudtam ennek most így kellett lennie. Éreztem, hogy nem jó irányba indultam.

Eszembe jutott a péntek délután, amikor még semmi bajom nem volt. Amikor sokkal többet futottam. Pedig előtte egy nagy sétát is tettem. A nyüzsgő nagyváros elvarázsolt. Egy beszélgetés irányt mutatott. Egy hatalmas séta magával sodort. Néztem mellettem a kirakatban egy lány sétál. A lány már nem olyan szomorú. Figyelte az embereket, elmerengett rajtuk. Magába szívta a pezsgést, a dolguk után rohanó emberek látványát. Várta a buszt. Sütött a nap, elkapott egy-egy beszélgetés foszlányt. Két srác beszélgetett a munkájáról. Milyen más is az életük. A lány csak bámult ki az ablakon és hallgatózott. Jó volt úgy ülni és utazni haza.

Elengedés. Ennyi csupán az egész. Minden fájdalom elmúlik, ha elengedjük. És helyébe valami csodálatos dolog érkezik.

Állok a tus alatt. Elfelejtem a zuhanykabinon kívüli világot. Csak én vagyok és a zuhany rózsa. Becsukom a szemem és várom mi történik. A forró víz már vörösre mart. Majd kinyitom a szemem és csodát látok. Látom a vízcseppeket, ahogy folynak le a vállamon és a karomon. Minden egyes vízcsepp egy külön csoda. A tökéletesség. Minden egyes csepp más és más, mégis tökéletes egységet alkotnak. Nem kérdezik miért, és hogyan. Csak léteznek. Tökéletes boldog érzés. Nem akarom abbahagyni a tusolást. Talán már órák óta állok így itt a tus alatt. Nem akarom elzárni a csapot, nem akarom ezt a létezést megállítani. Így hagyom tovább hadd folyjék..Az életem is így folyik el. Tökéletes cseppekben. De amikor ezeket a cseppeket megélem nem fáj, hogy elmennek. Hagyom hadd menjenek.

Így a tust lassan elzárom és folytatom tovább a létezést.

A lány állt a konyhában. Az ablak egy parkra nézett. Sokszor látta már ezt a parkot. Látta kizöldellni, és látta fehér hótakaró alatt. Állt és merengett mosogatás közben. Gépiesen csinálta a dolgát.

Az ablakban egy lány állt, és rá nézett. Halkan suttogott neki. Elmesélte az életét. Elmesélte, hogy milyen gonosz és önző. Elmesélte, hogy amikor erre rádöbbent a tus alatt elájult. Hagyta, hogy a víz cseppek betemessék. Futás után volt. Hiába állt a tus alatt, a szennyet nem tudta magáról lemosni. A könnyei patakokban folytak, de az sem segített. Egy merő fájdalom volt a teste. Egy izzó tűzgolyó, amely elégette a szívét és lelkét. Elmesélte azt is, hogy csupán boldog akart lenni. Csupán rossz úton jár. A szándékai mindig jók voltak, de mégis elrontotta. Elmesélte, hogy mit fog ezután csinálni. Ezután amit a tűz a testében felégetett eltemeti. Azt a tűzet jóra fordítja. Adni fog. Bárkinek. Aki az útjába kerül. Bármit. Csak magából ezt a szennyet kimoshassa. Elmegy arra a helyre. Azok közé az emberek közé. De soha nem adja fel. Megfordult a fejében a könnyebbik út is. Elgondolkodott rajta. De a könnyebbik út, mindig a nehezebb. Ezért inkább a nehezebbet választja. Azt az aprócska érzést, ami ezt okozta kitörli. Az az aprócska érzés a magány volt. Hiába szeretett egyedül lenni, ez a magány érzés más volt. Ez az érzés gúzsba kötötte, és olyan tettekre ösztönözte, amik gonoszak voltak. Ez az érzés azt mutatta meg, hogy egyedül van. Teljesen egyedül. Csak ő. Senki más. Vár az újjá születésre. Tudja , hogy meglesz. Csak kitartónak kell lenni.

A lány hirtelen felpillant a merengésből. Kint közben besötétedett. Az ablakban az ő tükörképe nézett vissza rá. ..

Némán baktatom haza a szürke utcán. Már a tavasz incselkedik, de még a tél az úr. Tegnap gyönyörű napsütés volt, ma hideg és szürke minden. A fű már itt-ott zöldell, a kopott színt felváltja az erős, haragos zöld. A fák ágain már apró bimbók is látszanak. A madarak már csivitelnek. Nyitnikék, nyitnikék. A nap is elő-előbújik. A levegőben érzem a tavasz közeledtét. Lassan ballagok a töredezett és megkopott utcakőveken. Élvezni akarom, hogy egyedül vagyok és elmerülök a látványban. Beszívom minden egyes pillanatát a mostnak. Az utca is szürke és egyen. Egymás mellett sorakoznak a 70-es években épült kockaházak. Semmi sem töri meg ezt a katonás rendet. Néhány ember megy valahová. Érdekes senki sem siet. Én is még inkább lassítok. Ott egy néni biciklizik, szerintem haza. Egy férfi a boltba igyekszik. Nyáron ennél a háznál délben mindig egy néni üldögélt a fa árnyékában. Mindig illedelmesen köszöntem és irigyeltem a nyugalmát. Egyik alkalommal nem jött válasz a köszönésemre. Benéztem, a néni mozdulatlanul ült, szeme lehunyva. Megijedtem, hogy talán meghalt. De tenni nem mertem semmit. Visszafelé már nem ült a megszokott helyén, szerintem bement ebédelni és aludni. Most még hideg van, de hamarosan itt a tavasz. A természet születése újra reményt ad. Jó ezeket az utcaköveket koptatni. Valami vibrál ebben a helyben. Valamiért ide sodort az élet. Valamiért ide kellett jönnöm. Kérdezek, de választ még nem kaptam. Így várok türelmesen és élvezem a várakozás minden percét.

A lány kilépett az ajtón. Hideg téli este volt, de az ég tiszta és a csillagok fényesen ragyogtak. A férfi becsukta maga után az ajtót. A ház, ahonnan kijöttek korábban a béke szigete volt. Egy zúg, ahol el lehetett bújni a világ elől. Az emberek elől. Az otthonuk. Valami szorította a lány szívét. Olyan fura érzése volt. Várta a férfit, hogy zárja az ajtót. Közben a csillagokban gyönyörködött. A csillagok ott fent messze. Emberi ésszel fel sem fogható távolságra. És közben itt áll mellette egy férfi. Közel, de mégis emberi ésszel fel nem fogható távolságra. Lehet a csillagokba jutnia egyszerűbb lenne, mint a férfi lelkébe és szívébe. A csillagok közelebb vannak. A lány viszont a szíve és lelke helyén egy nagy fekete lyukat talált csak. Nem érti ezt az egészet. A férfi megáll mellette. Felnéz ő is az égre. Elkezdi mutatni a csillagképeket. Olyan jó így állni és gyönyörködni. Elképzelni, hogy ott fent élsz. Te is egy csillag vagy. Csupán a létezés az, ami vagy. Az örökké valóság. Akkor lány már nem érti a férfi szavait. Csak egy furcsa bizsergést érez. A szavak elhalkulnak. A tér megszűnik létezni. Érzi a teste egyszerre zsugorodik, és egyszerre növekszik. Érzi az erőt, ami beszippantja és repíti. Fényes utat lát maga előtt. Az úton csillagok ragyognak. Követi őket. Egy apró vizcseppben meglátja saját magát. Megrémül. Nem az ő arca néz vissza rá. Csupán egy izzó, lüktető csillagot lát visszatükröződni. Inkább oda se néz. Megy tovább. Mikor már nem vonzza a távolság szétnéz maga körül. Mellette izzik a többi csillag. Teljesen elolvad ebben a levésben. Jó csillagnak lenni. Csak ragyogni. Élni. Szeretni. És lehullani. Lenéz a Földre. Ott lent nagyon messze egy férfi mesél egy lánynak a Kis Göncölről, A medvéről és a többiekről. Az Est Hajnalról. Az Est Hajnal még erősebben izzik. Érzi, hogy róla beszél, hisz ő lett az a csillag. A lány csak némán áll a férfi mellett és hallgatja. Csípi a hideg, de nem akar mozdulni mert jó így állni. És akkor hirtelen egy hatalmas fájdalmas érzés a gyomra tájékán, illetve amit az agya a gyomrának képzel. Megszédül, és zuhanni kezd. A testét por és tűz emészti. Ezer fokos tűzben hamvad. Mire az atmoszférába ér, már annyira le lett csupaszítva, hogy nem fáj a zuhanás. Már nem fáj semmi. Zuhan tovább. Újra érzi a kezét, a lábát, a hideget. Hallja a férfi hangját. Menjünk. És elvezeti a kocsihoz, ami elviszi…

Az út igen rögös és keskeny. Elég nehéz, legszívesebben feladnám, de nem tehetem. Elindulnom arról a helyről nehéz volt. Megnyugtató és csendes volt. Élnék azon a helyen. Egy boldog és összetartó közösség lehet. De nem maradhattam. Mennem kellett. „Járt utat a járatlanra…..” én felcseréltem. És megérte a csere. Szebb és megnyugtatóbb volt. A beton helyett a homokot választottam. Egész jól járható volt. Csak néhány helyen bizonytalanodtam el, hogy jó irányba haladok-e. Mentem az ösztöneim után. Jól vezettek. A zenét is kikapcsoltam. Hallgattam az erdőt és a csendet. Néhol gyerek zsivajt hozott felém a szél. Boldog gyerekzsivajt. Patkó nyomot is láttam. Elképzeltem a lovat és lovasát. Nagy képzelő erő nem is kellett hozzá. Én voltam a lovas. Páncélban fegyverrel. Mentem megvívni a sárkánnyal. Sütött a nap, a madarak csiripeltek. Beértem egy erdőbe. A nap elbújt valahová. A madarak is elhallgattak. Olyan nehéz lett a páncélom. A lovam is lelassult, és éreztem rajta, hogy fél. Én is féltem. Egy tisztásra értem, ahol egy ház állt. A ház békét sugárzott. Viszont a ház mellett a földön ott feküdt a sárkány. Nem értettem a helyzetet. Vajon miért nem támad? Vajon miért fél? Mélyen a szemébe néztem. Megláttam a lelkét. És akkor hirtelen zuhanni kezdtem. Szédítő volt ez a zuhanás. A földet érés fájdalmas. Szerintem el is ájultam. Mikor felébredtem furán éreztem magam. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Úristen eltört valamim. De nem . Le voltam láncolva. Ott feküdtem leláncolva a ház mellett. És már nem voltam bátor harcos. Egy félős sárkány lettem. A harcos, aki én voltam ott állt velem szemben. Az iménti félelmet most az ő szemében láttam. Féltem. Szerettem volna, hogy a harcos véget vessen a szenvedésemnek, de ő még nálam is jobban félt, és nem tette. Könyörögtem, hogy dőfje belém a kardját. Valamiért a levegőben megállt a kard és én újra zuhanni kezdtem. Futó lettem. Ott álltam a ház udvarán. Néztem és már nem féltem. Tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van. Semmi okom a félelemre. A harcomat nekem kell megvívnom a sárkány ellen. Csak én tehetem meg kízárólag, senki más. Várhatók a hősömre. De ő nem létezik. Én magam vagyok a hős. Így erőt vettem magamon, bedugtam a fülembe a zenét és indultam tovább a falu felé.