A lány állt a konyhában. Az ablak egy parkra nézett. Sokszor látta már ezt a parkot. Látta kizöldellni, és látta fehér hótakaró alatt. Állt és merengett mosogatás közben. Gépiesen csinálta a dolgát.

Az ablakban egy lány állt, és rá nézett. Halkan suttogott neki. Elmesélte az életét. Elmesélte, hogy milyen gonosz és önző. Elmesélte, hogy amikor erre rádöbbent a tus alatt elájult. Hagyta, hogy a víz cseppek betemessék. Futás után volt. Hiába állt a tus alatt, a szennyet nem tudta magáról lemosni. A könnyei patakokban folytak, de az sem segített. Egy merő fájdalom volt a teste. Egy izzó tűzgolyó, amely elégette a szívét és lelkét. Elmesélte azt is, hogy csupán boldog akart lenni. Csupán rossz úton jár. A szándékai mindig jók voltak, de mégis elrontotta. Elmesélte, hogy mit fog ezután csinálni. Ezután amit a tűz a testében felégetett eltemeti. Azt a tűzet jóra fordítja. Adni fog. Bárkinek. Aki az útjába kerül. Bármit. Csak magából ezt a szennyet kimoshassa. Elmegy arra a helyre. Azok közé az emberek közé. De soha nem adja fel. Megfordult a fejében a könnyebbik út is. Elgondolkodott rajta. De a könnyebbik út, mindig a nehezebb. Ezért inkább a nehezebbet választja. Azt az aprócska érzést, ami ezt okozta kitörli. Az az aprócska érzés a magány volt. Hiába szeretett egyedül lenni, ez a magány érzés más volt. Ez az érzés gúzsba kötötte, és olyan tettekre ösztönözte, amik gonoszak voltak. Ez az érzés azt mutatta meg, hogy egyedül van. Teljesen egyedül. Csak ő. Senki más. Vár az újjá születésre. Tudja , hogy meglesz. Csak kitartónak kell lenni.

A lány hirtelen felpillant a merengésből. Kint közben besötétedett. Az ablakban az ő tükörképe nézett vissza rá. ..

Megosztás a facebookon