Némán baktatom haza a szürke utcán. Már a tavasz incselkedik, de még a tél az úr. Tegnap gyönyörű napsütés volt, ma hideg és szürke minden. A fű már itt-ott zöldell, a kopott színt felváltja az erős, haragos zöld. A fák ágain már apró bimbók is látszanak. A madarak már csivitelnek. Nyitnikék, nyitnikék. A nap is elő-előbújik. A levegőben érzem a tavasz közeledtét. Lassan ballagok a töredezett és megkopott utcakőveken. Élvezni akarom, hogy egyedül vagyok és elmerülök a látványban. Beszívom minden egyes pillanatát a mostnak. Az utca is szürke és egyen. Egymás mellett sorakoznak a 70-es években épült kockaházak. Semmi sem töri meg ezt a katonás rendet. Néhány ember megy valahová. Érdekes senki sem siet. Én is még inkább lassítok. Ott egy néni biciklizik, szerintem haza. Egy férfi a boltba igyekszik. Nyáron ennél a háznál délben mindig egy néni üldögélt a fa árnyékában. Mindig illedelmesen köszöntem és irigyeltem a nyugalmát. Egyik alkalommal nem jött válasz a köszönésemre. Benéztem, a néni mozdulatlanul ült, szeme lehunyva. Megijedtem, hogy talán meghalt. De tenni nem mertem semmit. Visszafelé már nem ült a megszokott helyén, szerintem bement ebédelni és aludni. Most még hideg van, de hamarosan itt a tavasz. A természet születése újra reményt ad. Jó ezeket az utcaköveket koptatni. Valami vibrál ebben a helyben. Valamiért ide sodort az élet. Valamiért ide kellett jönnöm. Kérdezek, de választ még nem kaptam. Így várok türelmesen és élvezem a várakozás minden percét.

Megosztás a facebookon