Hétvégi hosszú. Ahogy illik és ahogy kell. Elindultam hosszút futni. Szerettem volna, viszont nem éreztem a belső késztetés, hogy menjek, de csak ilyenkor lehet hosszút futni. A szomszéd városban megbeszélés is lett volna a csapattársakkal. A férjem nógatott, hogy menjek át. Bárhogy, futva, biciklivel, autóval. Nem akartam. Aztán csak engedtem neki. Átfutottam. Illetve futottam volna. Ahogy elhagytam a falu határát a bokám elkezdett fájni. Megálltam, megmozgattam, sétáltam és futottam tovább. Nem akartam ilyen könnyen feladni. Az a néhány kilométeres út ezernek tűnt nekem. Semmi más nem létezett csak a fájdalom. Makacs természet vagyok, így nem adtam fel. De tudtam és éreztem ezt most nem kellett volna. Amikor beértem a városba már nem gondolkodtam az egészen. Elengedtem. Telefonáltam, hogy jöjjenek értem. Soha ilyet még nem tettem. Akármennyire is fájt a lábam, feladni soha nem adtam fel. Most megtettem. A vasárnapi hosszút elengedtem. Nem furdalt a lelkiismeret a csekély 6 kilométerrel. Máskor nagyon fájt volna ez a feladás. Most nem. Tudtam ennek most így kellett lennie. Éreztem, hogy nem jó irányba indultam.

Eszembe jutott a péntek délután, amikor még semmi bajom nem volt. Amikor sokkal többet futottam. Pedig előtte egy nagy sétát is tettem. A nyüzsgő nagyváros elvarázsolt. Egy beszélgetés irányt mutatott. Egy hatalmas séta magával sodort. Néztem mellettem a kirakatban egy lány sétál. A lány már nem olyan szomorú. Figyelte az embereket, elmerengett rajtuk. Magába szívta a pezsgést, a dolguk után rohanó emberek látványát. Várta a buszt. Sütött a nap, elkapott egy-egy beszélgetés foszlányt. Két srác beszélgetett a munkájáról. Milyen más is az életük. A lány csak bámult ki az ablakon és hallgatózott. Jó volt úgy ülni és utazni haza.

Elengedés. Ennyi csupán az egész. Minden fájdalom elmúlik, ha elengedjük. És helyébe valami csodálatos dolog érkezik.

Megosztás a facebookon