Ott legbelül a gyomrom mélyén érzem azt a sóvárgást. Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet ez az érzés. Miért a gyomromban és miért nem a szívemben. Miért most jött elő? Nagyapám hozta felszínre. Mostanában sokszor gondolok rá, sokszor találkozunk. Ő ültette belém a sóvárgást. Állok kint az utcán és érzem, hogy a szél csap az arcomra. Elkap egy furcsa bizsergés. Becsukom a szemem. A testem porrá válik és egyesül a széllel. Szél lettem és kavargok. Először csak úgy össze-vissza céltalanul, majd érzem, hogy egy bizonyos irányba. Elvisz a Maros folyó fölé. Végig a folyása mentén. Végig kanyargok a hegyek között. Gyönyörű látvány. A folyó hol gyors, hol lassú folyású. Szeretnék folyó lenni. A szél érzi a kívánságom és elereszt. Belezuhanok a Marosba. Eggyé válok vele. Haza értem. Csodálatos érzés szaladni. Látom az embereket a partomon sátoroznak, látom a vonat ablakból egy kisfiú integet. Látom a sok alagutat, a hegyről legördülő köveket, kidőlt fákat. Élvezem az utazást. Élvezem, hogy én lettem a Maros. Majd kiérek a hegyek közül és lelassulok. Érzem, hogy a folyó ki akar magából dobni. Hiába hadakozom, nem tehetek ellene semmit. Egyszer csak azt mondja elég. Nincs tovább. Ki kell szállnom, újra embernek kell lennem. A testem újra összeáll a porból és szétnézek. Megérkeztem. Székelykocsárdra. Első utam a temetőbe visz. Megkeresem a sírt. Régen jártam itt. Nehezen találom meg. De ott van még. Friss virág is van rajta. Vajon ki hozhatta? Megállok és elmerengek. Vajon milyen élete lehetett? Volt-e szerelmes? Olyan fiatal volt, amikor meghalt. Rajongott-e valamiért? Ezt már soha nem tudom meg. Illetve, ha becsukom a szemem és megkérem nagyapám meséljen róla. Nagyapám is milyen régen mesélt nekem. Jó volt a meséit hallgatni. Hiányzik nagyon. Ahogy az a hely is hiányzik. Leülök a sírra és szétnézek. A hegy szemben még ott van. Most van itt a lehetőség, hogy felmásszak rá. Lassan szedelőzködöm és elindulok hegyet mászni. Már rájöttem mi az a sóvárgás a gyomrom mélyén. Honvágy. Honvágy egy olyan hely után, ahol soha nem éltem, de az otthonom. Egy hely után, ahol életem végén élni fogok.

Egy éve ilyenkor verőfényes napsütés volt. Egy szál mellényben pakoltunk. Mindent fel akartunk zsúfolni egy teherautóra. Az egész addigi életünk. Persze ezt nem lehetett. Emlékszem a nyújtó deszkám is ott maradt. De leleményesen megoldottam azt a problémát. A konyhapulton folpakon hengerrel sütöttem az itteni első kakaós csigám. A virágaink is ott maradtak. Azóta is. Úgy érzem már ott is maradnak örökre.

Öröm és félelem volt rajtunk. Conan az ölemben utazott. Azóta szegény már az örök vadászmezőkön szaladgál. Milyen új és reményekkel teli volt minden. Egy nap alatt végeztünk a pakolás nagyjával. Vasárnap már edzeni mentünk. Vajon hol fogok majd futni? Vajon lesz-e társam a futásban? Féltem egy kicsit, de vártam is az újat. Feltérképeztem a falun belüli köreim. És ahogy tavaszodott sok futóval találkoztam, barátságot kötöttem. Mára már egy kis közösség is kialakult.

Egy éve minden új volt még. Mára már sok minden ismerős. Az egy év tiszteletére, meg mert vasárnapi hosszú, elindultam futni. Nagy kör, és ráadás az 5-ig. Kint a falu határában éreztem a szabadságot. A fehér maszlag, ami addig eltakarta a szemem kitisztult. Előtte hiába dörzsöltem a szemem. Szabadnak és boldognak éreztem magam. Hangosan énekeltem is hozzá. Rájöttem, hogy nekem kint jó futni a falun kívül. Ott baj nem érhet. És ez így van. Amint beértem a faluba egy nagy fekete kutya szegődött mellém. Megijedtem, nem tudtam mit tegyek. Hiába zavartam nem akart elmenni. Ápolt, fejlett kutyának tűnt. Valahonnan elszökhetett. Futott velem. Már nem is tőle féltem, inkább a többi kutyától, akikkel összekaphat. Bemenekültem egy futótárshoz, hátha leszakad rólam. Hiába. Ugyanúgy követett volna. Egy percre nem figyelt és én elszöktem előle.

Még rá kellett húznom, hogy meglegyen a hosszú. Már a telefonom is lemerült. Csak a csend és a gondolataim futottak velem. A már ismerős betont koptattam. Egy éve ilyenkor milyen más volt minden. De tudom jó helyen vagyok és jó úton haladok.

Rájöttem, hogy olyan vagyok, mint Spongyabob. A minap a fiammal néztük. Abban a részben épp arról volt szó, hogy Tunyacsáp rávilágította Spongyabobot, hogy mennyire érzékeny és mennyit sír. A szivacsnak levetítették, hogy egy nap hányszor sír. Sír, ha boldog, sír, ha szomorú. Sír, ha szépet lát, sír, ha bántják. Rengeteg könnyet elhullajt egy nap. Elgondolkoztam ezen. Én is ilyen vagyok. Sírok, ha szomorú vagyok, sírok, ha vidám. Sírok, ha szépet látok, és sírok, ha bántanak. Ugyanolyan naiv és bizakodó vagyok, mint ő. Szeretem a barátaim és a családom. Szívből igyekszem a munkám végezni. Egy úton járok Spongyabobbal. Lehet, hogy az ő reinkarnációja vagyok?

Ismét elindultam futni. Az előző öröm futás után gyanútlanul. Nem úgy alakult, ahogy én szerettem volna. Később akartam indulni és nem is arra. De akkor kellett mennem. Elzavartak otthonról. Mit volt mit tenni, elindultam egy „nagy” körre. Néhány méter után újra elkezdett fájni a lábam. Hiába volt Hobo, hiába futottam a faluban fényes nappal, a testemnek nem tetszett. Ráadásul még kutyák is megkergettek. Bezzeg a pusztában egy kutya se kergetett meg. Haragudtam magamra, hogy miért teszem azt, amit nem szeretnék. A testem tudja, hogy mikor mire van szüksége. Erre most nem volt. Sokkal okosabb nálam. Mire végeztem azzal a néhány kilométerrel patakokban folyt rólam a víz. Alig vártam, hogy hazaérjek. Estére annyira fájtak a lábaim, mint aki maratont futott. Meg kell tanulnom hallgatni az ösztöneire és a testemre. Ők tudják, hogy mi a jó nekem.

A vasárnapi hosszú feladása után félve indultam újra futni. De muszáj volt, hisz ahogy a mondás is tartja: „Kutya harapást szőrivel.” Figyeltem magam, hogy reagál a testem, a lábam. Óvatosan tettem meg az első néhány métert. Tudatosan léptem egymás után. Jé, nem fáj a lábam. Vajon miért? Ettől olyan jó kedvem lett. Hobo-t teljes hangerőre állítottam és repültem. Legalábbis én repülésnek éreztem. A föld felett 10 centivel repültem. Az én angyalom átadta a szárnyait. Újra úgy futottam, ahogy szerettem volna, szívből. Minden kötelesség és fájdalom nélkül. Arra és ahogy a szívem vitt. Újra éreztem a természetet.Újra éreztem az illatok, láttam a színeket. Újra boldog voltam. Hatalmas mosoly volt az arcomon. A mosoly mellé hangosan énekeltem. A faluban nézték is azt a hülye futót, aki hangosan énekel. De nem érdekelt. Legszívesebben kikiabáltam volna a világba, hogy _ Hé emberek! Nem fáj a lábam! Emberek boldog vagyok! Az én angyalom vitt a karjaiban. A fájdalmam elvette tőlem. Az egész olyan volt, mint egy mese, aminek jó a vége. Mese, amiben csodák történnek. A csoda pedig maga az életem. Az, hogy élek, és, hogy itt élek. Nem akartam ezt a repülést abbahagyni. De nem lehetek telhetetlen. Holnap is van nap és holnap is fogok repülni. J

Tegnap megint találkoztam nagyapámmal. Nem várt találkozás volt. A napi rutinból kiszakadva elmentem jógázni. Igazából nem is volt kedvem menni. De egy beszélgetés és néhány szó megerősített benne, hogy jó helyen vagyok. Kellemes zene és félhomály. Elhelyezkedtünk és elkezdtük. Ahogy lélegeztem és a levegő áramlott ki belőlem egy illat csapta meg az orrom. Pálinka és naftalin. Újra eljött hozzám, hogy utat mutasson. Éreztem, hogy megáll mögöttem. Mosolygott. Majd leült mellém és figyelt. Figyelte, hogy mit csinálok. A mosolyát éreztem magamon. Olyan jó érzés volt. Nem akartam, hogy ez az állapot megszűnjön. Végig velem volt. Szavak nélkül elmondta, hogy jó irányba haladok. Csináljam tovább. Ő mindig vigyázni fog rám. Ő az én Angyalom. Majd átölelt. Szorosan magához húzott. Jó lett volna, ha ez az ölelés örökké tart. Nem akartam elengedni. De mennie kellett tovább. Már csak azt éreztem, hogy int nekem és eltűnik. De a lénye elvarázsolt. Tudtam nem kell félnem, mert ő mindig velem lesz.