Egy éve ilyenkor verőfényes napsütés volt. Egy szál mellényben pakoltunk. Mindent fel akartunk zsúfolni egy teherautóra. Az egész addigi életünk. Persze ezt nem lehetett. Emlékszem a nyújtó deszkám is ott maradt. De leleményesen megoldottam azt a problémát. A konyhapulton folpakon hengerrel sütöttem az itteni első kakaós csigám. A virágaink is ott maradtak. Azóta is. Úgy érzem már ott is maradnak örökre.

Öröm és félelem volt rajtunk. Conan az ölemben utazott. Azóta szegény már az örök vadászmezőkön szaladgál. Milyen új és reményekkel teli volt minden. Egy nap alatt végeztünk a pakolás nagyjával. Vasárnap már edzeni mentünk. Vajon hol fogok majd futni? Vajon lesz-e társam a futásban? Féltem egy kicsit, de vártam is az újat. Feltérképeztem a falun belüli köreim. És ahogy tavaszodott sok futóval találkoztam, barátságot kötöttem. Mára már egy kis közösség is kialakult.

Egy éve minden új volt még. Mára már sok minden ismerős. Az egy év tiszteletére, meg mert vasárnapi hosszú, elindultam futni. Nagy kör, és ráadás az 5-ig. Kint a falu határában éreztem a szabadságot. A fehér maszlag, ami addig eltakarta a szemem kitisztult. Előtte hiába dörzsöltem a szemem. Szabadnak és boldognak éreztem magam. Hangosan énekeltem is hozzá. Rájöttem, hogy nekem kint jó futni a falun kívül. Ott baj nem érhet. És ez így van. Amint beértem a faluba egy nagy fekete kutya szegődött mellém. Megijedtem, nem tudtam mit tegyek. Hiába zavartam nem akart elmenni. Ápolt, fejlett kutyának tűnt. Valahonnan elszökhetett. Futott velem. Már nem is tőle féltem, inkább a többi kutyától, akikkel összekaphat. Bemenekültem egy futótárshoz, hátha leszakad rólam. Hiába. Ugyanúgy követett volna. Egy percre nem figyelt és én elszöktem előle.

Még rá kellett húznom, hogy meglegyen a hosszú. Már a telefonom is lemerült. Csak a csend és a gondolataim futottak velem. A már ismerős betont koptattam. Egy éve ilyenkor milyen más volt minden. De tudom jó helyen vagyok és jó úton haladok.

Megosztás a facebookon