A vasárnapi hosszú feladása után félve indultam újra futni. De muszáj volt, hisz ahogy a mondás is tartja: „Kutya harapást szőrivel.” Figyeltem magam, hogy reagál a testem, a lábam. Óvatosan tettem meg az első néhány métert. Tudatosan léptem egymás után. Jé, nem fáj a lábam. Vajon miért? Ettől olyan jó kedvem lett. Hobo-t teljes hangerőre állítottam és repültem. Legalábbis én repülésnek éreztem. A föld felett 10 centivel repültem. Az én angyalom átadta a szárnyait. Újra úgy futottam, ahogy szerettem volna, szívből. Minden kötelesség és fájdalom nélkül. Arra és ahogy a szívem vitt. Újra éreztem a természetet.Újra éreztem az illatok, láttam a színeket. Újra boldog voltam. Hatalmas mosoly volt az arcomon. A mosoly mellé hangosan énekeltem. A faluban nézték is azt a hülye futót, aki hangosan énekel. De nem érdekelt. Legszívesebben kikiabáltam volna a világba, hogy _ Hé emberek! Nem fáj a lábam! Emberek boldog vagyok! Az én angyalom vitt a karjaiban. A fájdalmam elvette tőlem. Az egész olyan volt, mint egy mese, aminek jó a vége. Mese, amiben csodák történnek. A csoda pedig maga az életem. Az, hogy élek, és, hogy itt élek. Nem akartam ezt a repülést abbahagyni. De nem lehetek telhetetlen. Holnap is van nap és holnap is fogok repülni. J

Megosztás a facebookon