Valami bujkált bennem. Éreztem, hogy most kell mennem, később már nem bírok. Hadakoztam a lázzal. Éreztem, hogy folyik rólam a víz. Hol öltöztem, hol vetkőztem. De mentem egyenesen előre. Kattogtak a gondolatok a fejemben. A fülembe zenét dugtam. A természetet csodáltam. Tavasz van. Minden a megújulásért kiált. Könyörtelenül meghal a tél. Nincs most már esélye. A rügyekben pattan az élet. Ahogy megsimogatom őket, szinte érzem, hogy élni akarnak és vibrálnak. Követeleik az élet lehetőségét. Süt a nap, meleg van. Annak ellenére, hogy lázas vagyok élvezem. A szám teljesen kiszáradt, hazáig az összes vizem megiszom. Régen történt már meg velem. De nem adom fel, megyek előre. Az én óriásom is rendületlenül vár engem. Megcsodálom hatalmas méretét. Fenséges a látvány. Minden egyes mozzanatot az emlékezetembe tárolok. És még mindig hajt tovább valami. Mióta utoljára itt jártam a belvíz is visszább húzódott. Gyönyörű minden. Odaérek arra a helyre. Tökéletes csendben várt engem. A zenét kikapcsolom. Leülök és csak élvezem a csendet. Hallom. Már nem kell a zene. Minden úgy van, ahogy az emlékeimben élt. Tökéletes egységben. A levegőt lassan fújom ki. Az illatok betöltenek. Most a fenyőerdőt is észreveszem. Eddig nem láttam. Nem maradhatok, bármennyire is hívogat a hely. Mennem kell. Az apró csomagot ott hagyom. Bízom benne, hogy örömöt szerzek vele. Felöltözöm és indulok haza. Már zene nélkül. Élvezem a futás örömét és a csendet. Érzem a láz, már teljesen elhatalmasodik rajtam, de haza kell érnem. Egy autó áll meg mellettem. Néhány szó, és megyek tovább. Tökéletes időzítés egy tökéletes futáshoz. Feltöltődtem és kifutottam a lázat magamból. Köszönöm Istenem, hogy ezt megadtad nekem

Egyetlen egy szóban lehetne jellemezni. Nehéz. Vagy kettőben. Gyönyörű. De akár több százezerben.

Egy nő élete még a mai világban is sokkal nehezebb, mint egy férfié. És sokkal szebb is. Nőként olyan sok szerepet kell eljátszanunk, amire férfiak kevésbé képesek. Amikor kislány vagy szabad sírnod, egy kisfiú ezt nem teheti meg. Kislányként játszhatunk bármit, akár fiús játékokat is. Egy kisfiú nem babázhat. De valamikor a kamaszkor után, a felnőtté válás körül fordul a kocka. Nőnek lenni sokkal nehezebb. Több terhet kell cipelnünk. „Feladatunk” lesz. Társnak kell lennünk egy férfi mellett. És nőnek kell maradni. Ezt pedig csak úgy tehetjük meg, ha társunkra sok-sok év után is FÉRFIKÉNT nézünk. A mi feladatunk, hogy férfiként tekintsünk rá, amiért cserébe Nőnek tekintenek minket. Ez már egy sors feladat. Sok kapcsolat emiatt bukik el. Egy idő után már nem a nőt, vagy férfit látjuk a másikban. Csupán egy embert, aki velünk él. Pedig mi minden szépség rejtőzhet egy kapcsolatban.

Fontos sors feladatunk a család összetartása. Mindig egy anya dolga. Egy apa ezt nem éli meg. Az anyai ösztön mindennél erősebb. Tudnunk kell jó anyának lenni. Tudnunk kell átadni a fiú gyermekünknek a nő tiszteletét. Ma ritkán találkozunk igazi férfival. Aki előre enged az ajtón, felsegíti a kabátod, aki úgy sétál melletted, hogy te mindig a jobb oldalára kerülj. Reggelente elkísérem a fiam az iskolába. Néhány perc kettesben töltött idő. Szeretem ezeket az együttléteket. Ilyenkor komoly dolgokról szoktunk beszélgetni. Igyekszem olyan férfit nevelni belőle aki felnőttként majd így cselekszik. Szeretném, ha IGAZI FÉRFI válna belőle és büszkén mesélné majd a feleségének, hogy anya tanította.

A lányom már kész nő. Ő már megéli nőiességét. Néha eltöprengek, hogy mennyivel jobban, mint én. Irigylem is érte. Szeretném, ha majd ő is FÉRFIKÉNT tekintene a férjére, és jó anya lenne.

Egy anya képes egyszerre több felé figyelni, több dolgot csinálni egyszerre. Képes kilogisztikázni, hogy mikor mit csináljon, hogy minden beleférjen az idejébe. Képes mindig újra és újra megújulni. Képes erején felül teljesíteni. Néha ez megbosszulja magát, de ilyenkor megrázza magát, feláll és csinálja tovább. Mert egy nőnek csinálnia kell. Nincs megállás.

A nő élete csupa csupa harc és küzdelem, de nincs ennél gyönyörűbb küzdelem. Nem szeretnék férfi lenni. Imádom, hogy nőnek születhettem.

Itt állok Istenem előtted. Lecsupaszítva, mint egy megpucolt hagyma. Évek alatt sorra levetted rólam a külső héjakat. Sírni én sírtam helyetted. Te ismersz igazán. Ismered minden bűnöm, vágyam, tettem. Kérlek ezeket a héjakat tedd vissza rám. Nem akarok így itt állni, meztelen előtted. Ott azt a legbelső énem nem akarom eléd tenni. Meg akarom magamnak őrizni. Azt akarom, hogy az rejtve maradjon, még előttem is. Nem akarom megismerni. Te pedig csak fejted le rólam a rétegeket. Tudod, hogy előbb utóbb nem hadakozom ellened, és hagyom, hadd tedd a dolgod. Tudod, hogy minden tettem és gondolatom jó szándék vezérelte, igazán szívből senkinek sem akartam rosszat. És ha eljutsz a legbelső maghoz tudni fogom. Tudni fogom, mert akkor már én is akarom azt a magot. Akkor már nem zavar a meztelenségem. Akkor már csak én leszek. Így hagyom, hogy tedd amit tenned kell. Engedem, hogy írányíts arra, amerre mennem kell. Igyekszem az akaratod elfogadni. Nem hadakozni ellene. Igyekszem a leckét is megtanulni. Igaz eddig rossz tanítvány voltam, de ahogy fogynak a rétegek, rájövök kár hadakozni. Aminek lennie kell, az úgy is lesz. ( vagy lösz) Így az életem a kezedbe teszem. Fejts le rólam mindent. Mindent, ami nem odavaló. Ami gonosz, irigy, féltékeny, tehetetlen, ami rossz. Kérlek, hogy ott legbelül csak jót találj. Ha megtaláltad a jót, akkor pedig kérlek vegyél a tenyeredbe és imádkozz értem. Imádkozz, hogy ember maradjak.

Állok a fürdőszobában a tükör előtt és az arcom nézem. Eltöprengek vajon kinek az arca is ez. A szüleimé, a nagyszüleimé, talán az enyém is. Becsukom a szemem. Szédülők. Furcsa illatokat érzek. Fázom. Kinyitom a szemem. Egy idegen, mégis ismerős arc néz vissza rám a tükörből. És ez már nem az én fürdőszobám. Ez egy tükör egy szobában, ahol most állok. Sötét van. Meg kellene rémüljek, de valamiért nem teszem. Ismeretlen ruha van rajtam. Kintről egy hangot hallok. – Ducika, siess, várnak rád. Édesanyám kiabál. Ünneplő ruhában vagyok. Ismeretlen ez a ruha, de tudom szép vagyok. A gyomrom már remeg. Vár a mulatság. Tánc, zene. Imádok táncolni. Imádom, ha udvarolnak nekem. Imádok élni. Kiszaladok. Ott áll előttem a dédnagymamám, akit soha nem láttam. Szorosan átölelem. Adok két puszit az arcára. Belekarolok a dédnagyapám karjába és indulunk a bálba. A szüleim, Ducika szülei, bálba vittek. A teremben már táncolnak, beszélgetnek. Amikor belépünk sokan felénk tekintenek. Egy ismerős szempárt keresek. Nem tudom ki az, de érzem, hogy vár rám és én rá. Mindenkivel beszélek néhány szót. Amikor már mindenkivel beszélgettem riadtan tekintek körbe. Hol van, akit várok. Vajon ki az? Közben már kérnek is fel táncolni. Édesanyám bólint, hogy mehetek. Szinte repülök a táncparkettre. Sorra kérnek le. Táncolok minden ifjúval. Jó parti vagyok. Tudom. Szüleimnek sok földje van. Én mégis válogatok. Szüleim hagyják, hadd válogassak. Édesapám szíve csücske vagyok. Bátyám már nem él velünk. Elmenekült messze. Mennyire szeretem. Őt. Annyira hiányzik. Mennyit nevettünk, játszottunk együtt. Mennyit incselkedtem vele. Mindig nekem adtak mégis igazat, mert én voltam a kicsi, a kedvenc. Édesanyám szíve majd megszakadt, mikor megjött a behívó parancs. Amikor levelet kaptak, hogy megszökött. Magyarországra. Suttogva beszélték lefekvés után, de én hallottam. Álomba sírtam magam. Már nem Magyarországon élünk. Már idegenek lettünk a saját hazánkban. De most félre a szomorú gondolatokkal. Mulatság van. És akkor megáll előttem és lekér. Ő. Egy Férfi, akit előtte sose láttam, de tudom ő az akire eddig vártam. Honnan jött nem tudom, csak azt, hogy az élete része akarok lenni. Egész éjszaka csak vele táncolok. Nem engedi senkinek, hogy lekérjen. Pedig jönnek sokan. Kiszökünk az udvarra egy kis friss levegőt szívni. Szorítja a kezem. Csak a szüleim meg ne lássák. Elszökünk. Elszökünk mi is messze. Követném őt a világ végére is. Az életem adnám érte. Kimelegedtem. Az éjszaka hideg. Remegek. Rám teríti a felöltőjét. Eltervezünk mindent. Nem érdekel már semmi, csak ő. Szerelmes vagyok. A szemem lázasan csillog. A szerelemtől-e nem tudom. Érzem fáj a tüdőm. Egy csókot lehet az ajkamra. Elolvadok ebben a csókban. Akarom ezt a férfit. Vele akarok élni, neki akarok gyereket szülni. Csendben visszamegyünk a terembe. Már köhögök. Édesapám szigorú szemekkel néz. –Ideje hazamennünk. Szótlanul követem őket. Tudom másnap már nem leszek itt. Utoljára szófogadó kislány leszek. Lefekszem és csak forgolódom. Édesanyám hűvös kezét érzem a homlokomon. – Tűz forró a homloka. –mondja édesapámnak. Másra már nem emlékszem. Csak azt a szempárt és ajkat látom. Láztól reszketek és beszélek össze-vissza. Józsi, gyere haza. Hiányzol…szédülők és forog velem a világ. Mikor kinyitom a szemem újra a saját fürdőszobámban állok. Újra az ismerős arc néz vissza rám. És Ducika szemei….

Milyen szépen is hangzik, hogy Balboa. Meg Rocky, meg mindenre képes vagy. Persze. Mindenre. Amire szükséged van, amit meg kell tenned. Így nekem a Balboa csak majdnem lett meg. De nem fáj egyáltalán. Ez pont jó volt így ahogy volt. A táj gyönyörű volt. Nagyon jó volt kint lenni a természetben a hegyen. Meredek, saras, csúszós volt a terep. Alföldi embernek nem szokott a lába ilyenhez. Csak csodálkoztam, hogy a többiek hogy bírják. Én sétálni alig bírtam. Tériszonyom van. Valamiért félek a mélységtől és magastól. A cél előtt pedig pont egy olyan keskeny helyen kellett volna átmenni. Melinda segített, de tudtam nekem itt ért véget az utam. Ennek így kellett lenni. Visszaindultam. Egyedül. Isteni volt egyedül sétálni az erdőben. Gyönyörködtem a tájban, élveztem a csendet és a napot. Rácsodálkoztam egy apró virágra, mécsest gyújtottam egy ismeretlen magyar honvéd sírjánál. Megsirattam őt is és magam is. Ducikát. Csodálkoztam az embereken, hogy hogy mernek, hogy tudnak szinte szaladni a hegyen. Tudtak. Nekem most magányra és csendre volt szükségem. Arra, hogy ne érezzem miattam lassulnak a többiek. Élveztem az utat. Követtem a sárga utat. Én, aki térképet nem tud olvasni. Mentem a sárga jelzés mentén. Ismerős fákat, bokrokat hagytam el. Amikor elfogyott a sárga jelzés, megijedtem. Most vajon merre. Segítséget kértem a Jó Istentől. És ő megmutatta. Adott egy könnyebb utat, mert tudta arra képes vagyok egyedül is. Már a kék jelzést követtem. Szemben kutyát sétáltattak, futottak, bicikliztek. Mosolyogva köszönt mindenki. Élveztem. Élveztem az erdőt, az illatokat, a csendet. Élveztem a magányt. Feltöltődtem. Az utam új helyekre vitt, de kivezetett az erdőből. Mikor kiértem megköszöntem az irányítást.

Nagyon régen éreztem már így. Igazi örömfutás volt a tegnapi. Igaz néha fájt a lábam, de valahogy nem volt olyan vészes. Élveztem, hogy megyek, élveztem az időt, a teret. Élveztem az illatokat, a sebességet. Tavasz van. Gyönyörű a világ. Ahogy ébred a természet. Nincs visszaút. A tél hiába is erőlködik. Tavasz van. Néhány napja még csak földből előbújó apró, zöld hajtásokat láttam, tegnap pedig már bimbóztak. Megálltam megcsodálni egy fán a rügyeket. Az élet követeli a teret és időt magának. Az arcomon végig mosoly görbült. Az ismerősök messziről integettek és köszöntek. Olyan boldog voltam. Igen, így szeretnék futni és így szeretnék élni. Ahogy tegnap tettem. Csak élvezni a mostot. Egyesülni és elmerülni az életben, az Univerzumban. Folyónak vagy tengernek lenni, ha kell. Ha kell hegynek, vagy egy apró virágnak. Ha kell anyának, ha kell feleségnek. Ha pedig az kell, alázatos szolgának. Mindennek és semminek. A világnak.