Hu, egész éjszaka futottam. Lefutottam a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaratont. 15 évvel ezelőtt, amikor a lányommal voltam terhes, akkor kezdődött. Abban az időben még nem futottam. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy egyszer futó leszek, kinevetem. Épp zajlott a verseny. Ott legbelül egy aprócska gondolat suhant át rajtam. De jó lenne egyszer azon a verseny futni. Aztán szépen el is felejtettem az egészet. Teltek az évek. Elkezdtem futni. Sokszor magányosan, sokszor nagyon keveset. De az idő múlásával egyre többet és többet futottam és már nem csak egyedül. Futótársak vettek körbe. Említettem, hogy mehetnénk, de senkit nem lelkesített annyira a gondolat, mint engem. Ez idáig egy csapatba sem fértem bele. Mit volt mit tenni, elengedtem. Sok álmom szállt el így.

Néhány nappal ezelőtt egy régi ismerős rám írt. Keresnek az idei versenyre egy lányt. És akkor már éreztem ez az enyém. Megkerestem a szervezőt, néhány levélváltás, bemutatkozás és jött a döntés. Csapattag lettem a Futrinkák között. Azóta a föld felett járok 10 centivel. A zöld újra zöldebb lett, az ég kékebb. A levegő illatosabb. Határtalan boldogság tölt el. Pedig tudom nem lesz egyszerű, de ez az érzés segít abban, hogy megcsináljam, amit vállaltam. 15 év kellett hozzá, hogy az álmom megfoganjon. Most már elhiszem, hogy minden álmom így válik majd valóra, csak nem kell görcsölnöm, el kell engednem, ha kell. A kellő időben újra megtalál.

Megosztás a facebookon

Egyetlen porcikám se kívánta ezt a versenyt Rossz érzésem volt. Féltem és szégyelltem magam. Már megint rám fognak várni a csapattársak, már megint én teljesítek a legrosszabbul. Aztán mégis jól sikerült. Igaz az elején tiszta ideg voltam. Hatalmas ember tömeg. Jobbnál jobb felszerelésekben, magabiztosan. Már majdnem visszakoztam. De győzött a józan ész. Ha már idáig eljöttem, muszáj lefutnom a 21. km-t. Nehezen jött el a rajt ideje. Hagytam a tömeget, hadd menjen. Az én tempómban szeretek futni, főleg, hogy tudom sok van még hátra. Sorra hagytak le a futók. Egy fordítónál láttam, hogy már alig vannak mögöttem. Egy hajlott hátú bácsika, aki mégis teljesítette. Csodálattal néztem rá. Az út gyönyörű helyeken vitt. Baja belvárosában az utcán üldögélő és épp ebédelő tömeg tátott szájjal nézett minket. Én meg csak mosolyogtam. Hadd nézzenek. Majd végre elértünk a Dunához. Csodálatos látvány volt, ahogy méltóság teljesen hömpölygött mellettem. Éreztem, hogy jó itt futni. Érezni, hogy a kis patak elért a nagy folyóhoz. Gyönyörködtem benne. Tudtam, ha túl leszek ezen az egészen én is ilyen fenséges és nyugodt leszek. Az első kör befutásakor hallottam, hogy előttem fut be a névrokonom. Ritka nevem van, össze is ismerkedtünk, de én mentem tovább az én tempómban. A 15. km. környékén a mosolyomba könny vegyült. És nem a fájdalomtól, hanem az örömtől. Élveztem ezt az egészet. Láttam az ismerősök és ismeretlenek arcán a fájdalmat. Én élveztem, szárnyaltam. Szinte repültem a levegőben. Névrokonom ismét szembe futott velem, mosolyogva összepacsiztunk. Imádtam, pedig tudtam, hogy sok van még hátra és a térdem nagyon fáj. De élveztem. Azt vettem észre, hogy sorra hagyom le az embereket. Szinte észre se vettem, hogy gyorsultam. A 19. km-nél már sokan sétáltak. Én nem tettem. Tudtam, hogy megcsinálom. A lábaim, minta ólomból lettek volna, de mentem tovább újabb és újabb futókat lehagyva. És meghallottam a nevem és megláttam a célt. Még egy utolsó sprint és mosolyogva célba értem. Egy hatalmas ölelés az egyik futótársamtól. Büszke volta magamra. A tervezett időn belül teljesítettem, úgy, hogy közben egyszer még pisiltem is, 28 fok volt, és többen rosszul lettek, hánytak, voltak, akiket mentő vitt el. Én mosolyogva, fájó térddel, magamat újra legyőzve teljesítettem. De eldöntöttem, ha vége az UB-nak, elmegyek, akár egyedül is Erdélybe futni. És utána több versenyen nem veszek részt. Egyedül futok tovább. Az én tempómban, az én elvárásaimnak megfelelően. Magamnak.  

Megosztás a facebookon

„Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.”

Visszhangzanak bennem e szavak. Újra és újra feltörnek és nem tudok szabadulni tőlük. Hová haladunk? Mi lesz így a világból? Milyen élete lesz a gyermekeinknek, unokáinak? Féltem őket nagyon. Botrány ez a világ. És muszáj itt élnünk. Élnem. Holnap újra felkel a nap, újra kell kezdeni mindent. Tenni a dolgunk. Néha szeretném hinni, hogy a rossz csak mese, nem létezik. Szeretném, ha a világ olyan lenne, amilyennek megálmodtam. Jó. Ahol nincs szegénység, éhezés, irigység, bűn, kárhozat. Ahol mindenki úgy élhet, ahogy szeretne. Szabadon. Hiszen hiába vagyok törvényesen „szabadok”, ez nem szabadság. A mindennapi lét béklyóba köt. Zombivá változik az ember. Minden áldott nap felkel, dolgozik, ellátja a családját, teszi a dolgát, amit megkövetelnek tőle. De hol van maga a szabad élet. Hol van az, hogy ha szeretnék kimehetek az erdőbe, és egész nap ott vagyok. Ha szeretnék, egész nap futhatok. Ha szeretnék egész nap élvezem csupán a létezést, a természetet, a fákat, a virágokat? Ha becsukom a szemem és erősen koncentrálok, majd újra kinyitom látom a színeket, amik körülfonják az embereket. Látok szürkéket, feketéket, sötét zöldeket, sötét vöröset. Néhol látok csak arany színűt, rózsaszínt és pirosat. Ahol ezeket látom ott boldog emberek jönnek velem szembe az utcán. Egy kisgyerek, akit az anyukája babakocsiban tol. Egy szerelmes pár. Vajon nekik mi a titkuk? Vajon hogy csinálják? Lerázták magukról a béklyót. Most már napok óta lefekvés után kérdezek. Választ nem kaptam még mindig. Várok a válaszra, hogy kell élni? Hogyan tovább? Merre menjek? De ott legbelül csend van. Így hát türelmesen várom, hogy végre megérkezzen a válasz.

Megosztás a facebookon

„Hit, akarat, tisztelet, kitartás, alázat” Fuss szabadon! Néhány szó egy ultrafutótól. Csapattársunk kapta élete első hatalmas megmérettetése előtt. Elgondolkodom ezeken a szavakon, és ezen a teljesítményen. Vajon miért futunk? Vajon én miért futok? És ezek fogalmak élnek-e futásaimban? A hit hol teljesen átjár, hol elveszik bennem. Sokszor érzem azt, hogy nincs értelme ennek az egésznek. De tudom, ha nem futhatnék a lelkemben meghalnék. Annyi szépséget ad a futás. És nem a kilométerek halmozását, nem a tökéletes alakot. Az egyedüllétet. Azt, hogy gondolkodhatom. Csodálkozhatom. Élvezhetem az életem. Csak én és senki más. Szeretek társasában is futni, de most valahogy jó egyedül lenni. És nem félek semmitől. Hiszem, hogy futás közben baj nem érhet. Akarat. Az akarattal nincs baj. Túlságosan is akarom. Pedig a testem szokott jelezni, hogy nem kell ennyire. Tisztelet. Nem tudom. A tisztelettel lehetnek problémáim. A természet törvényeit nem tisztelem mindig. Mindennek megvan a maga ideje és módja. Ezeket én szeretem nem tisztelni, mert mindig mindent azonnal akarok. Kitartás. Azt hiszem ezzel nincs problémám. Illetve bizonyos téren van. Évek óta futok. A férjem mindig is csodálta, hogy mennyi kitartásom van ezt csinálni. És ledöbbenek magamon, hogy máshoz vajon miért nincs? Vajon a kilométerekhez miért nincs? Csak bemagyarázom magamnak, hogy időhiány. Nem igaz. Félek a távolságtól. Félek magamtól. Félek attól, hogy nem tudok visszatérni. Félek. Alázat. Makacs és önfejű vagyok. Még mindig nem tanultam meg alázatosnak lenni. A tanulás útját járom. Fejet kell hajtanom a természet előtt. Néha már megteszem. A minap egy olyan csodálatos helyen futottam, amit még életemben nem láttam. Olyan volt, mintha Meseország kapujában álltam volna. Szavakkal leírni nem lehet. Az egész rét tiszta lila volt. A lila minden árnyalatában pompázott. A világostól a bíboron át a sötétig. Majd egy erdőbe értem. Szinte éreztem, hogy a gyökerek között manók és tündérek élnek. A tavasz még csak jelezte, hogy itt van. A földből a gyökerek kiálltak. Éreztem, hogy valamikor már jártam itt. Szerettem volna érezni a föld lüktetését. Érezni, hogy egy vagyok a természettel. Talán ez már az alázat jele.

„Fuss szabadon” Jó úton járok. Sokszor bánt, hogy én nem vagyok olyan jó, mint a többiek, nem vagyok olyan gyors, nem tudok annyit. De a szívemben érzem, hogy jól csinálom, szabadon futok.

Megosztás a facebookon

A lány egy kis városban dolgozott egy Hospice Házban. Szerette a munkáját. Rendületlenül hitte, hogy jót tesz az emberekkel. Legfőképp idős emberekkel találkozott, időnként azért néha fiatallal is. Éjszakákon át fogta a kezüket, mesélt nekik. A hozzátartozók is szeretettel gondoltak rá. Túl fiatal volt még ehhez a munkához. A betegek között csak úgy ismerték, mint a Fekete Angyalt. Tudták, hogy ha meg akarták tartani emberi méltóságuk, hozzá nyugodtan fordulhattak. Szájról szájra járt köztük, hogy hozzá fordulhatnak. Soha senkinek nem mesélték el, csak egymásnak, hisz tudták, hogy mi vár rájuk. Meghalni szerettek volna ember módjára. Igyekezett senkit sem közel engedni magához, senkit sem megszeretni. Mikor vége volt a műszakjának sokszor maradt még tovább. Mesélt a bentieknek a kinti életéről. Arról, hogy fut. Ő így vezeti le magából azt a sok fájdalmat. Volt egy nagy álma, egyszer maratont fut. De ez az álom csak álom volt eddig.

Egyik nap egy fiatal fiút hoztak be. Korabeli lehetett. Beesett arc, vékony karok, a fején baseball sapka. De a szeme az mosolygott. Amint meglátta a lányt elkezdett vele viccelődni. Sokszor ült az ágyánál és beszélgettek. Beszélgettek mindenről. A lány elmesélte, hogy a kinti életben fut. A Ház mellett van egy futó pálya, ott szokott edzeni. A halál mellett az élet. Ő állandóan ebben a körforgásban élt. Halál után élet, majd újra halál. A legtermészetesebb dolog a világon. A fiú is mesélt az EZELŐTTI életéről. Családja nincs. Nem volt ideje családot alapítani, még fiatal, és csak a szenvedélyének élt. Már megbánta, hiszen most egyedül maradt. Csak a lány állt mellé. A lányban önmagát látta. A betegség előtti embert. A fiú maga volt a csoda. Az orvosai 3 hónapot jósoltak neki. Már fél éve volt a Ház lakója. Mindenki szerette. A sok-sok átvirrasztott és átbeszélgetett éjszaka után a fiú egy kéréssel állt elő.

-         Hadd kísérjelek el futni.

-         Nem lehet, baj lehet belőle.

De a fiú addig erősködött, hogy a lány végül engedett. Egy este csendben kitolta a fiút a futó pálya szélére. Az arca teljesen megváltozott. Mint akit kicseréltek. Újra otthon volt. Nézte, hogy fut a lány. Mikor odaért hozzá elmondta, hogy hogy is kellene futni. A technikán lenne még mit javítani. És az érzésen. Szívből kell futni, nem erőből. Egyre többet és többet szöktek ők ki így ketten. A fiú folyamatosan ellátta jó tanácsokkal. És közben észre sem vették, hogy ő is erősödött Már nem volt szüksége tolószékre. Lassan, de egyedül járt. Mintha egy kicsit hízott is volna. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen neki már halottnak kellett volna lennie. A lány elmesélte, hogy nagy álma a maraton. A fiú elmondta, hogyan készülhet rá. A pálya széléről adta az instrukciókat. Amikor pedig hosszú futókirándulásról ért vissza a lány, úgy ahogy volt, még futós ruhában, izzadtan rohant, hogy elmesélje újabb csúcsot döntött. Még egy fél évig ment ez így. A fiú csodájára jártak az orvosok. Szakmai konferenciák témája lett. A kezelő orvosa lassan kezdett hinni a csodákban.

Amikor a fiú elérkezettnek látta az időt, kérte, hogy a lány nevezzen be a versenyre. Sajnos elkísérni nem kísérhette el. A rajtnál már nagyon ideges volt. Végig a fiúra gondolt, arra, hogy mit tanított neki. Becsukta a szemét, és érezni kezdett. Majd elindult a verseny. Csodálatos tájon haladt az út. A lány gyönyörködött benne. Mindent úgy tett, ahogy tanították neki. Élvezte a futást. Amikor frissíteni kellett, frissített. Élvezte a napot, a szelet, az utat, a madarak hangját, az illatokat. Észre sem vette, hogy vége is volt az egésznek. Célba ért. Örömmel rohant be a fiúhoz, hogy elújságolja a jó hírt. Az ágya üres volt. Kérdezte az orvost mi történt, hová költöztették át.

-         Elment, csendben a mi csodánk. Már fent van valahol. Egy levelet hagyott neked.

 

Az üres papíron csupán néhány szó szerepelt:

- Tudtam, hogy megcsinálod! Köszönöm!

Megosztás a facebookon

Évekkel ezelőtt láttam egy filmet, a Falu volt a címe. Érdekes témát taglalt. Úgy érzem egyre időt állóbb a téma. Egy kis közösség megunva ezt a társadalmat, alapít egy falut, távol mindentől.

Nagyon rossz irányba haladunk mi emberek. Nem értem, hová lettek azok az értékek, amik emberré tesznek minket. Tisztelet, becsület, őszinteség, alázat, segítőkészség. Vajon hová tűntek? Vajon miért vesztek el? Mikor még gyerek voltam tiszteltem a szüleim. Tettem, ami a dolgom volt. És érdekes játékra is jutott idő. Tudtam, hogy tanulnom és segítenem kell. Szó nélkül csináltam. Mert ez volt a kötelességem. A mai gyerekek már nem teszik. És ezért mi, szülők vagyunk a felelősek. Pedig nem ezt kaptuk, nem ezt láttuk. Mégis hagyjuk, hogy ilyenné váljanak a gyermekeink. Hagyjuk, hogy egész nap a tévé, számítógép előtt üljenek. Hagyjuk, hogy ne dolgozzanak, hagyjuk, hogy visszabeszéljenek. Magukra hagyjuk őket. És csodálkozunk. Már nem tudnak egymással sem játszani. Régen mi kint labdáztunk, bújócskáztunk, sutyingáztunk. Gyerekek voltunk. Emlékszem, mikor a Csernobili Katasztrófa történt, mi ugyanúgy kint kúsztunk a fűben. Este úgy ledörzsöltek minket a kádban, hogy már fájt. Ha rossz jegyet kaptuk, elmondtuk. Igaz nem sűrűn fordult elő, hisz tanultunk minden nógatás nélkül. Az idősebbnek előre köszöntünk, az ajtón előre kiengedtük. Segítettünk másokon.

Szerencsés vagyok, szűkebb környezetemben még élnek ezek az értékek, de látom, hogy kihalóban vannak. Ha ilyen gyereket szeretnék nevelni, tudom a nagy betűs ÉLETben eltiporják majd. Dicsőség, ha mást megaláznak, kihasználnak, kinevetnek. Harácsolni, minden áron. Minnél többet és többet. Én élményeket és szeretet szeretnék minnél többet. Furcsán is szoktak rám nézni, mikor elmesélem, hogy nem vágyom nagy dolgokra. Luxus nyaralásra, menő autóra és házra. Csupán egy otthonra, egy meghitt sétára a természetben. És sok-sok boldog órára. De az Univerzum mindig egyenlít. Látom, hogy a kapzsitól elvesz, a szegénynek ad. Igyekszik egyensúlyt teremteni. Talán így nem is lesz majd szükség a Falura…

 

Megosztás a facebookon