„Hit, akarat, tisztelet, kitartás, alázat” Fuss szabadon! Néhány szó egy ultrafutótól. Csapattársunk kapta élete első hatalmas megmérettetése előtt. Elgondolkodom ezeken a szavakon, és ezen a teljesítményen. Vajon miért futunk? Vajon én miért futok? És ezek fogalmak élnek-e futásaimban? A hit hol teljesen átjár, hol elveszik bennem. Sokszor érzem azt, hogy nincs értelme ennek az egésznek. De tudom, ha nem futhatnék a lelkemben meghalnék. Annyi szépséget ad a futás. És nem a kilométerek halmozását, nem a tökéletes alakot. Az egyedüllétet. Azt, hogy gondolkodhatom. Csodálkozhatom. Élvezhetem az életem. Csak én és senki más. Szeretek társasában is futni, de most valahogy jó egyedül lenni. És nem félek semmitől. Hiszem, hogy futás közben baj nem érhet. Akarat. Az akarattal nincs baj. Túlságosan is akarom. Pedig a testem szokott jelezni, hogy nem kell ennyire. Tisztelet. Nem tudom. A tisztelettel lehetnek problémáim. A természet törvényeit nem tisztelem mindig. Mindennek megvan a maga ideje és módja. Ezeket én szeretem nem tisztelni, mert mindig mindent azonnal akarok. Kitartás. Azt hiszem ezzel nincs problémám. Illetve bizonyos téren van. Évek óta futok. A férjem mindig is csodálta, hogy mennyi kitartásom van ezt csinálni. És ledöbbenek magamon, hogy máshoz vajon miért nincs? Vajon a kilométerekhez miért nincs? Csak bemagyarázom magamnak, hogy időhiány. Nem igaz. Félek a távolságtól. Félek magamtól. Félek attól, hogy nem tudok visszatérni. Félek. Alázat. Makacs és önfejű vagyok. Még mindig nem tanultam meg alázatosnak lenni. A tanulás útját járom. Fejet kell hajtanom a természet előtt. Néha már megteszem. A minap egy olyan csodálatos helyen futottam, amit még életemben nem láttam. Olyan volt, mintha Meseország kapujában álltam volna. Szavakkal leírni nem lehet. Az egész rét tiszta lila volt. A lila minden árnyalatában pompázott. A világostól a bíboron át a sötétig. Majd egy erdőbe értem. Szinte éreztem, hogy a gyökerek között manók és tündérek élnek. A tavasz még csak jelezte, hogy itt van. A földből a gyökerek kiálltak. Éreztem, hogy valamikor már jártam itt. Szerettem volna érezni a föld lüktetését. Érezni, hogy egy vagyok a természettel. Talán ez már az alázat jele.

„Fuss szabadon” Jó úton járok. Sokszor bánt, hogy én nem vagyok olyan jó, mint a többiek, nem vagyok olyan gyors, nem tudok annyit. De a szívemben érzem, hogy jól csinálom, szabadon futok.

Megosztás a facebookon