Nem tudom miért van rajtam ez az érzés. Nem is tudom megfogalmazni mit érzek. Talán félelmet, dühöt, fájdalmat, szomorúságot. A torkom egy hatalmas nagy gombóc. Tudom nem lehet mindig minden happy. Pedig jól alakulnak a dolgaim és mégis félek és sírás környékez. Nem hiszem el, hogy van még könnyem , amit nem hullajtottam el.

Pedig van. Csak folynak ki belőlem. Nem tudom miért, de egyre jobban vágyom arra, hogy kint éljek a szabadban. Egy legyek a természettel. Ott minden olyan tökéletes.

Életem egyik nagy eseménye hamarosan bekövetkezik. 15 éve várok erre a pillanatra. Egy álmom, ami megszűnik álomnak lenni többé. Vajon mi lesz, ha már ezt is kipipáltam. Mi pótolja majd az űrt?

Életemben még ilyen nagy feladatot nem vállaltam. Félek, hogy hogy állok helyt. Hogy hozom össze, hogy minden rendben legyen. Félek haza menni. A halott városba.

Sokszor elképzeltem, hogy ott vagyok azon a versenyen. Ismeretlen emberek között, de mégis velük teljesítem. Akik a végére már nem is ismeretlenek. Láttam, ahogy Aradon célba érek. Láttam az arcomon a boldogságot, és a fáradtságot. Láttam, ahogy együtt örülök a többiekkel. És azt is láttam, ahogy kint futok a pusztában egyedül. Élvezem azokat a futásokat. Élvezem az egyedüllétet.

De most helyt kell álljak a csapatban. Minden energiám arra fordítani. Hogy tudják rám lehet számítani. Értékes tagja vagyok a közösségüknek.

Várok. Várom a napot, hogy elindulhassak a megvalósult álmom útvonalán.

Sírás fojtogatja a torkom. Egy gombóc szaladgál benne föl s le. Otthon fekszem az ágyamban. Megfoghatatlan érzés vesz rajtam úrrá. Már tudom miért szeretem azt a helyet. Mostanában képek villannak be. Az a ház egykor az otthonom volt. Néhány éve épült csupán, de egykoron az én otthonom is ilyen volt. Az otthonomról lett mintázva. Ott éltem boldogan. Már értem, hogy miért vágyom oda ki. Miért vágyom a pusztába.

Fel-felvillan az emlék. Nem tudom melyik előző életemben lehetett, de tudom, hogy ott boldog voltam. Nagy családom volt. Volt 3 gyerekem és egy férjem. Földet műveltünk, állatokat tartottunk. Hajnalban keltem ellátni őket. Nyár volt. A gyerekek még aludtak. A férjem is már fent volt. Tett-vett a ház körül. Mire végeztünk a gyerekek is felkeltek. Körbeültük a családi asztalt és reggeliztünk. A gyerekek hangosan kiabálták túl egymást. Az étkezések nálunk szent dolgok voltak. A férjem megszentelte a kenyeret, amit felvágott. Reggel beszéltük meg az aznapi teendőket. Mindenki kapott feladatot. A gyerekek is. Örömmel segítettek. Két fiam és egy lányom volt, akkor, abban az életben. A lányom bent segített a házban, a fiúk kint az apjuknak. Ma a mosás napja volt. Kivittem a teknőt az udvarra, a lányom segített kihordani a ruhákat, és mosni. Valahogy most olyan nehéz volt a teknő. Valahogy most olyan furcsa volt a reggelem is. Émelyegtem. Biztos a tegnap esti vacsora. Terigetés, és ideje lesz ebédet főzni. Egyszerű krumpli levest főztem, tésztával. A fiúk imádták, ahogy főztem. Sok-sok kolbásszal és tejföllel. Szerintük én főzök a világon a legjobban. A lányom gyorsan pucolja a krumplit. Közben beszélgetünk, énekelünk. Tanulni szeretne. Tanítónő akar lenni. Ősszel szeretné folytatni az iskolát, ha az apja megengedi. Megígértem neki, hogy beszélek vele. Tudom ez az álma. Szerettem volna ha teljesül. Lassan kész is az étel. Szalajtom a lányom, hogy szóljon a fiúknak. Az ebéd istenire sikeredett. Látom az arcukon, hogy ízlik nekik. Jó velük lenni. Jó velük élni. Szeretem az életem. Nekem valahogy nem esik jól az étel. Hagyom hadd meséljenek, észre sem veszik, én mennyire csendben vagyok. Csak figyelek. Majd délután a nagy meleg miatt pihenünk egy kicsit. Jó üldögélni a teraszon. Beszélgetünk a férjemmel. Milyen a termés, mi várható. A lány vajon folytathatja-e az iskolát. A férjem bizakodó. Jó termés ígérkezik. A lányunk a szíve csücske. Tudom mindent megtesz, hogy a lányom álma valóra váljon. Szédülök. Egy pillanatra elsötétül a világ, mire felébredek a férjem karjaiban találom magam. Elájultam. Biztos a nagy meleg. Megkéri a lányom, segítsen lefektetni. Ma már nem enged dolgozni sem. A gyerekek körbe ugrálnak miben segíthetnek. Hiába tiltakozom, nem engedik, hogy felkeljek az ágyból. Vacsorára meglepetést készítenek. A kedvencem. Puliszka. A férjem aggódva nézi, milyen sápadt vagyok. Orvost akar hívni. Nem engedem. Kutya bajom. Milyen sok pénzbe is kerülne. Minden forint számít.

Este mire elcsendesedik a ház, kezdek jobban lenni. Kiülünk a verandára beszélgetni. Olyan jó ehhez az emberhez hozzásimulni. Olyan szerencsés vagyok, hogy ő a férjem. Hallgatom. Mesél a munkáról, a termésről, a faluban hallottakról. Egyre erősködik, hogy hívjuk ki az orvost. Nem engedem. Közben magamban számolok. Háromszor is átszámolom. Már tudom miért lettem rosszul. Megszorítom a férjem kezét és halkan a fülébe suttogom, újra apa lesz….  

Vihar közeleg. Meleg nyár eleji nap volt. Fülledt, csendes. Néha egy kis szellő libbentette meg a függönyt. Ahogy a fát hordtam folyt rólam a víz. Igazi kardió edzés. Élveztem a fizikai munkát. Előtte a lányommal matekot tanultunk. Jól esett kint lenni a szabadban. Érezni a fát. Pakoltam, hordtam, pakoltam. Csendes nyugodt délután volt. Sötétedés után kimentem az udvarra. Felnéztem az égre és már nem a tiszta eget láttam, hanem egy borult eget. Néhány perc múlva megérkezett a vihar. Hang nélkül, csendben, méltóság teljesen. A felhők fölött a villámok játszottak egymással. Ki tud fényesebben átragyogni a vastag felhő takarón. A szél is feltámadt már. Élveztem, ahogy simogatja a testem. Legszívesebben kint aludtam volna a teraszon, hogy élvezzem ezt a csodát. A ház fölött fényesen megvilágított ég tündökölt. Igazi horror filmbe illő díszlet lehetett volna. Stephen King se írhatott volna szebbet, mint ez a vihar. Félnem kellett volna, de nem féltem. Csak hallgattam a szél süvítését. A szemem sarkából egy árnyat láttam elsuhanni. Megnyugtató volt ez az árny. Tudtam nagyapám jött el újra hozzám. Megállt mögöttem és mosolygott. Sokáig akartam így állni, hogy érezzem a szeretetét. Vajon egész életemben velem lesz és vigyáz rám? Vajon őrá ki vigyázott? Vajon ha én ő lehettem volna, milyen életem lett volna? Mit éreztem volna? Szerettem volna? Szerettek volna?

Lassan ideje lefeküdni. Érzem nagyapám jön velem a házba is. Sokszor éreztem rossz és gonosz lényeket bent. Sokszor féltem ok nélkül. Sokszor éreztem magam rosszul bent. Mostanában már nem érzem. Nagyapám azokat a lényeket elűzte. Már csak az ő jelenlétét érzem. Érzem egy-egy sarokban állni, vagy ahogy mosogatok, mögém áll. Elsuhan a folyosón és egy enyhe szellő simogatja a bőröm Ilyenkor tudom, hogy ő jött el újra. Így álomba zuhanok. Az álmaim még mindig zavarosak, mozgalmasak, esemény dúsak. A fülemben folyamatosan zenét hallok. Álmaimban még mindig futok. Álmaimban várom a holnapot, hogy a való világban is futhassak újra.

Reggel tündöklő nyári nap fogad. Nyoma sincs a tegnapi viharnak. Mélyet szippantok a friss levegőből, leszedek néhány menta levelet a teába és újra elkezdődik egy nap, de tudom ma mehetek futni.

Amikor már úgy érzed nem megy tovább, amikor már eleged van mindenből és mindenkiből, amikor már csak aludnál, akkor történik valami. Onnan fentről kapsz egy újabb adag erőt. Erőt a folytatáshoz, ahhoz, hogy élj.

Elegem volt a világból, a munkából, a családomból, magamból. Fáradt voltam. Halálosan fáradt. Hónapok óta nem aludtam ki magam. Nem is értem, hogy lehetek ilyen gyenge fájú. Miért nem bírom a gyűrődést. Mintha az életem egy éber álom lenne. Egy puha szürke vattában élek. Néha felriadok, és nem tudom hol vagyok, ki vagyok, merre tartok. Aztán újra erősen látom az irányt és a célt.

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Sehogyan, lassan, maszlagosan. De valahol legbelül valami azt súgta, valami történni fog. Majális, zene, vidámság, gyerekek. Beszélgetés emberekkel. Néha egy-egy szó, egy-egy gondolat csodákra képes. Néztem a nőt és hallgattam a szavait. Az élete az enyémhez képest egy igazi robot. Néztem az arcát, fáradt, de nyugodt. Ez jutott, nyugtázta csendesen. Beleborzongtam, hogy képes ilyen nyugodtan elfogadni a sorsát és csinálni napról napra. Hajnalban kelni, állatokat ellátni, majd a gyerekeket. Dolgozni menni, és utána újra család és állatok. De ahogy mesélt a sajtkészítésről, láttam rajta, hogy szereti csinálni. A futást feladta. Nem tudom, hogy bírta megtenni. Én most képtelen lennék rá. A futás az életem. Élvezem, ha egyedül megyek. Mikor elindulok, még zenével futok, bele kell rázódjak. Majd hallgatom a természetet. Élvezem, ahogy a szemembe süt a nap, ahogy rúgom a homokot vagy éppen a sárban egyensúlyozom. Meglesem, ahogy egy szitakötő elrepül, vagy épp az autópálya felüljárón nézem a tovarohanó autókat. A levegőt virág illat lengi be. Virág és szabadság illat. Otthon. Hallom, ahogy békák kuruttyolnak, és tücskök ciripelnek. Frissen vágott fű illatot hoz felém a szél. Letüdőzöm az élet illatát. Bejárja testem minden egyes porcikáját. Repülők a széllel. Itt-ott tanyák elbújva. Kutyák ugatják a futó nőt. Kezd élni a tanyavilág. Jönnek-mennek az emberek, dolgoznak. Már ismerősként intenek a nőnek. A nő visszaint nekik. Imádok itt futni, imádok itt élni. Imádom, hogy itt az emberek mások, mint „otthon”. Otthon. Már ez új otthonom. Imádom. Erre terelt a Sors.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért is futok és hová. Már tudom. A szabadságba. A magányba. A világba.

Beszélgetünk tovább. Ismerkedem. Egy férfi egy hangszeren játszik, művész. Él. Bevillan egy kép. Ő fogja a könyv borítom tervezni. Már kerülgettük egymást, de most néhány szó után meg is ismertük. Bent az irodában már találkoztunk. Én csak bőgtem életem egyik mélypontján. Fel se figyeltem rá, pedig már akkor belépett az életembe. Majd egyszer látott futni, én észre sem vettem. Olyankor nem én vagyok. Olyankor egy vagyok a világgal. Most viszont már erősen az utamba lökték. Gyönyörű dolgokat alkot. Úgy él, ahogy én szeretnék élni.

A nap fénypontja pedig, este jön el. Szürkületben., ahogy szokott. A nő megmutatja, hogyan kell kecskét fejni. Élvezem. Élvezem a trágya illatot, a frissen fejt tej illatát. Sajnálom a kecskét, érzi, hogy nem az ismerős kéz érinti. Tudnám csinálni. Tudnék úgy élni. Közel hozzájuk.

Tökéletes nap volt. Féltem egy kicsit, de minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Sőt, jobban. Élveztem, hogy újra utazhattam térben és egy másik dimenzióban. Hosszút kellett futnom. Térképen szépen megterveztem. Hátizsákba, ami kell és reggeli után már indulhattam is. Hála érte a férjemnek, hisz annyi meló volt otthon, de nem haragudott, hogy elmentem a saját utamra. Enyhe szellő lengedezett, még nem tűzött erősen a nap, de éreztette, hogy nyár van. Az út elején még zenét hallgattam. Élveztem, hogy ritmusra lépek, magamban énekeltem. Gyönyörködtem a tájban. Ahol még néhány hete tónyi belvíz volt, most szürke marhák legeltek. Megálltam, rám néztek hatalmas szemeikkel. Csodálatos látványt nyújtottak. Az az igazi „istálló illat” szállt a szélben. Eszembe jutatta a gyermekkorom, amikor Aranyosgyéresen az istállóban szaladgáltunk. Imádtam azt az illatot. Imádtam a frissen fejt tejet is. Ma már nem innám meg. Élveztem az utazást. Felüljáró. Kedvenc helyeim egyike itt. Imádom nézni ahogy az autók tova száguldanak. Mint megannyi apró bogár, ami siet valahová. Én meg fentről nézem őket. Majd a betont felváltotta a homok. Imádtam. Egy-két autó jött velem szembe. Intettek. Talán már láttak erre futni. A dűlő utaknak megvan a maga varázsa. Árnyas fák, és napsütötte kopár homok váltotta egymást. Néhol egy-egy tanya. Az a hívogató hely is ott volt. De nem álltam meg. Csak mentem a célom felé. Egy méhész jött velem szembe megnézni a repce földet. Intett és lekanyarodott. Visszaintettem. Olyan természetes volt a mozdulat. Amott egy tanyán sorra száradtak a frissen mosott ruhák. Nem olyan rég itt gyerek zsivalyt hallottam, most csak a mosott ruhák fogadtak. Majd a cél. A hindu templom. Néma nyugalommal várt engem. Egy autó indult épp el. Megpihentem egy kicsit, amikor egy szakállas férfire lettem figyelmes, aki felém tartott. A férfi maga volt a megtestesült nyugalom. Jó volt vele lenni és beszélgetni. A templomba is beengedett. Csupán 3 másodpercen múlt a találkozásunk. Véletlenek nincsenek. Kiderült este ő tartja az indiai estet. Határtalanul boldog voltam. Az utazásom tökéletesre sikeredett. Jó lenne ott azon a helyen élni. Majd mennem kellett. Már nem hallgattam zenét. A természetet hallgattam. Élveztem a madárcsicsergést, a tehenek bőgését, a kutyák ugatását. És nem féltem, tudtam nem bántatnak. Élveztem az illatokat, a színeket. A vizem már kifogyóban volt. Telefon egy ismerősnek, épp indulni készül, de megvár. Tökéletes itt is az időzítés. A víz mennyei volt. Olyan határtalanul boldog voltam. Szinte repültem. Szavakkal nem lehet az érzést leírni. Olyan volt, mint amikor az ember a mennyországban ébred. Egy olyan helyen, ahol minden tökéletes. Ahol boldogság és szeretet vesz körül. Ez az érzés elkísért egész nap. Imádkozom, hogy képes legyek még ilyen csodálatos utazásra. Hogy képes legyek ezt az érzést átadni, és a mindennapjaimban újra megélni.

A nők rabszolgasága már tinédzser korban elkezdődik. Már egyre fiatalabb korban párt választunk magunknak. Hol jót, hol rosszat. Már tizenévesen igyekszünk ragaszkodni egyhez és a kedvében járni. Már készülünk a családi életre. Épp ezért egy idő után a fiatal férfi teljesen természetesnek veszi, ha minden a kénye-kedve szerint megy.

Ez csak rosszabbik az idő múlásával. Családot alapítunk, férjünk, gyermekeink lesznek. Onnantól kész, nincs tovább. Igazi rabszolgák lettünk. Kezdetben csak a férjünknek. Szeretnénk kedveskedni neki, kényeztetni. Na meg a társadalom is ezt várja el tőlünk. Mosás, főzés, takarítás, vasalás…és még lehetne sorolni. Természetesen mindezt munka, hivatás mellett. Amint letelik a műszak, jön a következő otthon. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Aztán ha valami nem fér bele az időnkbe, jön a szemre hányás. Bezzeg, ha így, meg úgy nem csináltál volna, meg lett volna az is.

És amikor már megszületnek a gyerekek! Akkor már az ő rabszolgájuk is leszünk. Igaz, ennél csodálatosabb rabszolgaság nem létezik a világon. Apró kis lények, akiket óvni, becézni kell. Akikért képesek vagyunk éjszakákon át nem aludni, mindent és mindenkit feláldozni. Telnek tovább az évek, a kis félteni való lények felnőnek és teljesen természetesnek veszik, hogy van egy anyjuk, aki a rabszolgájuk. Tudom, mi rontottuk el, ezt neveltük beléjük.

Állandóan fáradtak vagyunk, de csináljuk, ahogy elvárják. Ha szerencsés vagy, akkor valami megállít. Lesz egy kis időd gondolkodni. Van-e ennek értelme. Muszáj mindig főtt ételnek lennie? Muszáj mindig mindennek élére vasaltnak lennie? Muszáj mindig rendnek lenni? Nem, hiszen egy rabszolga élete is véges. Muszáj néha egy-egy kis időt „ellopni” és elszökni.

Szerencsés vagyok. El-el tudok csippenteni egy-egy órát. Lassan megszokják a „munkafelügyelők”. Anya fut. Ilyenkor megszűnök rabszolgának lenni. Ilyenkor magam vagyok. Egyedül. Kint a természetben. És ez erőt ad ahhoz, hogy visszamenjek és újra szolgáljam őket.