A nők rabszolgasága már tinédzser korban elkezdődik. Már egyre fiatalabb korban párt választunk magunknak. Hol jót, hol rosszat. Már tizenévesen igyekszünk ragaszkodni egyhez és a kedvében járni. Már készülünk a családi életre. Épp ezért egy idő után a fiatal férfi teljesen természetesnek veszi, ha minden a kénye-kedve szerint megy.

Ez csak rosszabbik az idő múlásával. Családot alapítunk, férjünk, gyermekeink lesznek. Onnantól kész, nincs tovább. Igazi rabszolgák lettünk. Kezdetben csak a férjünknek. Szeretnénk kedveskedni neki, kényeztetni. Na meg a társadalom is ezt várja el tőlünk. Mosás, főzés, takarítás, vasalás…és még lehetne sorolni. Természetesen mindezt munka, hivatás mellett. Amint letelik a műszak, jön a következő otthon. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Aztán ha valami nem fér bele az időnkbe, jön a szemre hányás. Bezzeg, ha így, meg úgy nem csináltál volna, meg lett volna az is.

És amikor már megszületnek a gyerekek! Akkor már az ő rabszolgájuk is leszünk. Igaz, ennél csodálatosabb rabszolgaság nem létezik a világon. Apró kis lények, akiket óvni, becézni kell. Akikért képesek vagyunk éjszakákon át nem aludni, mindent és mindenkit feláldozni. Telnek tovább az évek, a kis félteni való lények felnőnek és teljesen természetesnek veszik, hogy van egy anyjuk, aki a rabszolgájuk. Tudom, mi rontottuk el, ezt neveltük beléjük.

Állandóan fáradtak vagyunk, de csináljuk, ahogy elvárják. Ha szerencsés vagy, akkor valami megállít. Lesz egy kis időd gondolkodni. Van-e ennek értelme. Muszáj mindig főtt ételnek lennie? Muszáj mindig mindennek élére vasaltnak lennie? Muszáj mindig rendnek lenni? Nem, hiszen egy rabszolga élete is véges. Muszáj néha egy-egy kis időt „ellopni” és elszökni.

Szerencsés vagyok. El-el tudok csippenteni egy-egy órát. Lassan megszokják a „munkafelügyelők”. Anya fut. Ilyenkor megszűnök rabszolgának lenni. Ilyenkor magam vagyok. Egyedül. Kint a természetben. És ez erőt ad ahhoz, hogy visszamenjek és újra szolgáljam őket.

Megosztás a facebookon