Amikor már úgy érzed nem megy tovább, amikor már eleged van mindenből és mindenkiből, amikor már csak aludnál, akkor történik valami. Onnan fentről kapsz egy újabb adag erőt. Erőt a folytatáshoz, ahhoz, hogy élj.

Elegem volt a világból, a munkából, a családomból, magamból. Fáradt voltam. Halálosan fáradt. Hónapok óta nem aludtam ki magam. Nem is értem, hogy lehetek ilyen gyenge fájú. Miért nem bírom a gyűrődést. Mintha az életem egy éber álom lenne. Egy puha szürke vattában élek. Néha felriadok, és nem tudom hol vagyok, ki vagyok, merre tartok. Aztán újra erősen látom az irányt és a célt.

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Sehogyan, lassan, maszlagosan. De valahol legbelül valami azt súgta, valami történni fog. Majális, zene, vidámság, gyerekek. Beszélgetés emberekkel. Néha egy-egy szó, egy-egy gondolat csodákra képes. Néztem a nőt és hallgattam a szavait. Az élete az enyémhez képest egy igazi robot. Néztem az arcát, fáradt, de nyugodt. Ez jutott, nyugtázta csendesen. Beleborzongtam, hogy képes ilyen nyugodtan elfogadni a sorsát és csinálni napról napra. Hajnalban kelni, állatokat ellátni, majd a gyerekeket. Dolgozni menni, és utána újra család és állatok. De ahogy mesélt a sajtkészítésről, láttam rajta, hogy szereti csinálni. A futást feladta. Nem tudom, hogy bírta megtenni. Én most képtelen lennék rá. A futás az életem. Élvezem, ha egyedül megyek. Mikor elindulok, még zenével futok, bele kell rázódjak. Majd hallgatom a természetet. Élvezem, ahogy a szemembe süt a nap, ahogy rúgom a homokot vagy éppen a sárban egyensúlyozom. Meglesem, ahogy egy szitakötő elrepül, vagy épp az autópálya felüljárón nézem a tovarohanó autókat. A levegőt virág illat lengi be. Virág és szabadság illat. Otthon. Hallom, ahogy békák kuruttyolnak, és tücskök ciripelnek. Frissen vágott fű illatot hoz felém a szél. Letüdőzöm az élet illatát. Bejárja testem minden egyes porcikáját. Repülők a széllel. Itt-ott tanyák elbújva. Kutyák ugatják a futó nőt. Kezd élni a tanyavilág. Jönnek-mennek az emberek, dolgoznak. Már ismerősként intenek a nőnek. A nő visszaint nekik. Imádok itt futni, imádok itt élni. Imádom, hogy itt az emberek mások, mint „otthon”. Otthon. Már ez új otthonom. Imádom. Erre terelt a Sors.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon miért is futok és hová. Már tudom. A szabadságba. A magányba. A világba.

Beszélgetünk tovább. Ismerkedem. Egy férfi egy hangszeren játszik, művész. Él. Bevillan egy kép. Ő fogja a könyv borítom tervezni. Már kerülgettük egymást, de most néhány szó után meg is ismertük. Bent az irodában már találkoztunk. Én csak bőgtem életem egyik mélypontján. Fel se figyeltem rá, pedig már akkor belépett az életembe. Majd egyszer látott futni, én észre sem vettem. Olyankor nem én vagyok. Olyankor egy vagyok a világgal. Most viszont már erősen az utamba lökték. Gyönyörű dolgokat alkot. Úgy él, ahogy én szeretnék élni.

A nap fénypontja pedig, este jön el. Szürkületben., ahogy szokott. A nő megmutatja, hogyan kell kecskét fejni. Élvezem. Élvezem a trágya illatot, a frissen fejt tej illatát. Sajnálom a kecskét, érzi, hogy nem az ismerős kéz érinti. Tudnám csinálni. Tudnék úgy élni. Közel hozzájuk.

Megosztás a facebookon