Lassan eltelt egy hónap az UB óta. És semmi. Képtelen voltam írni róla. Csalódtam magamban és az emberekben. Láttam az arcokon a boldogságot és az örömöt. Én belül csak ürességet éreztem. Féltem. Elérkeztem az út végére. Innen már nincs visszaút. Megjártam a magam El Camino-ját. Megismertem magam. Az út során sok minden a felszínre jött és az UB-n kicsúcsosodott.

Magányos farkas vagyok, aki csak vészhelyzetben képes csapatban dolgozni. Amikor segíteni kell a másikon. A teljesítménykényszer engem felőröl és idegesít. A megfelelési kényszer elveszi az örömöm mindentől.

Pedig élvezhettem volna jobban is ezt az egészet. Hiszen fantasztikus dolog körbefutni a Balatont. Nagy emberek nagy teljesítménye.

Háttérbe szorultam egy kicsit, hiszen nem vagyok gyors futó. De az élet kompenzál. Csodálatos szakasz jutott nekem. Belefutottam a naplementébe. A táj gyönyörű volt. Jobbra tőlem a nap ment le, balra egy erdő, szemben pedig a Balaton. A távom emelkedővel indult. Nagyon nehéz volt, de hősiesen legyőztem. Idegen emberek szurkoltak nekem. Legszívesebben az egészet körbe futottam volna, hogy minden helyet lássak és élvezem a látványt. Az út, ami előttem állt csalogatott, hogy térjek le róla. Kis erdei ösvények hívogattak, hogy inkább arra menjek. És inkább arra mentem volna. A szemem csak úgy itta a látványt és raktározta. Ide vissza kell még jönnöm. Egyedül.

A következő szakaszom igen rövidre sikeredett. Hajnalban, zuhogó esőben került rám sor. Az eső és hideg ellenére is izzadtam. Keményen nyomtam. Életem legjobb idejét futottam. És mégse voltam elégedett magammal. Már vártam, hogy menjünk haza. Nem akarom én ezt az egészet. Bejártam az utat, most már hagyjanak békén.

A célba érkezés sem hozott semmi eufórikus érzést. Egy cél, ahol befutottunk. Keserűség vegyült a számba. Örültem amikor végre hazaértünk és 24 óra talpon állás után a saját ágyamba lefeküdhettem és végre alhattam. Otthon idegen emberek mosollyal gratuláltak a teljesítményemhez.

Az üresség azóta is kísért. Már inkább kerülöm a társaságot. Inkább egyedül futok. Kevés embert engedek közel. A futásaim megváltoztak. Nem hajt az, hogy jobb legyek, gyorsabb legyek. Futok, hogy élvezzem a létezést. És igen megállok, ha úgy tartja kedvem. Szedek egy marék epret, vagy megsimogatom a búzakalászokat. Sokan megszólnak érte. Ez nem futás. Lehet. Ez létezés. Önnön magam kiteljesedése. Én magam lettem a futás. Ha egyedül vágok neki az útnak teljessé válik az a nap. És olyankor utazok. Egy másik korba, egy másik dimenzióba.

És mivel ott kezdődött a történet, hogy elhatároztuk körbefutjuk a Balaton. Ez most itt ér véget. Körbe futottuk.

De a történetnek soha nincs vége….

Megosztás a facebookon

Egy-egy illat, egy-egy tárgy és újra felelevenednek az emlékek. A boltnál ott állt nagyapám biciklije. Illetve egy pont olyan bicikli, mint a nagyapámé. Az ázott hárs csak úgy árasztotta az illatát.

Nagyapáméknál voltunk nyaralni. Reggel pattan a biciklijére és megy a boltba nekünk reggeliért. Akkor még nem tudtam, de most már tudom. Imádott minket. Mire hazaér a pálinka már lecsúszott. Nekem ez akkor fel se tűnt. Nagyanyám nagyon nem szerette. Mindig korholta érte. De most felnőtt fejjel megértem. Azt a fájdalmat, amit a szülőföldje hiánya okozott nem bírta máshogy elviselni. Amikor ott voltunk mesélt nekünk. Olyankor egy messzi világban járt. Csodaországban. Hányszor, de hányszor énekelte nekünk „A malomnak nincsen köve” c. dalt. A hangját még most is hallom. Ültünk a nyugágyban és hallgattuk. Volt, hogy elvitt minket a Cukrászdába. Mi sütit kaptunk, ő titokban megivott egy pálinkát. Imádtam azt a Cukrászdát, talán még most is üzemel. Versenyt rendeztünk. Ki eszi meg leghamarabb a levest villával. Mindig ő nyert. A spájz pedig maga volt a mennyország. Tele befőttet. A sok kolbász, mint megannyi kard lógott. Ott még a kolbász is finomabb volt. Mindig kaláccsal ettük. Emlékszem egy héten csak egyszer fürödtünk kádban. Közte csak lavórban mosakodtunk. De amikor jó idő volt a barackfa alatt a kádban megmelegedett a víz, abban pancsoltunk. Játszottunk, nevettünk, színdarabot adtunk elő.

Még most is sokszor, sőt egyre többet álmodom a gyerekkoromról. Azokról a nyarakról, nagyapámról. Régen elment. De tudom most is velem van. A halála után néhány nappal éreztem. Már kollégista voltam. Éjszaka arra riadtam, hogy kint áll a folyosón. Akkor nagyon féltem. Nem mertem felkelni az ágyból. Most, hogy felnőtt lettem. Már nem félek. Érzem, látom. Tudom itt áll mögöttem. És soha nem fog elhagyni.

Megosztás a facebookon

Ragaszkodás, az élet megrontója. Lehetne mondani. Ragaszkodunk és magunk sem tudjuk miért. Foggal körömmel, mert a miénk. Értelmetlenül.

Gyűjtögetünk. Mikor mit. Játékot, szalvétát, bélyeget, tárgyakat, embereket, érzéseket. Halmozunk. Még, még, még. Többet és többet. Vigyázunk rájuk, mint egy anyatigris. Sunyin lessük, hogy a másiknak mennyivel van több. És ha több van irigyek vagyunk rá.

Vajon miért van ez? Vannak dolgok, amikhez szép emlékek fűződnek. Teszzük évekig egyik helyről a másikra. Aztán már lassan nem férünk a lakásban. Elkezdünk selejtezni. Kezünkbe akad az a régi tárgy is. De vajon az emlék a tárgy nélkül is meglenne? Az emlék kevesebb lenne? Nem hiszem. Az emlék bennünk él. Mi tápláljuk minden egyes alkalommal, amikor rá gondolunk.

Aztán vannak dolgok, amiket kapzsiságból gyűjtögetünk. Hogy legyen. Csak ezért. Hogy több legyen, mint a másiknak. Hogy dicsekedhessünk. Hogy elmondhassuk, nekünk már régóta megvan. Azt hisszük, ettől többek leszünk.

Rájöttem, semmi értelme ennek az egésznek. Minek gyűjtögetni. A sírba nem vihetjük magunkkal. A szép emlékek meg úgyis bennünk élnek. Általunk lesznek élők. A gyerekeink is egészségesebb felnőttek lennének, ha játékok, pénz helyett szeretetet, együtt töltött időt adnánk nekik. Ha a képzeletbeli bankszámlájukat közös játékokkal, sétákkal, mesékkel töltenénk meg. Tanításokkal, amit később eligazítják a nagybetűs ÉLETben őket.

Egyre nehezebb szülőnek lenni. Ebben a pénzhez ragaszkodós világban egyre nehezebb olyan tanáccsal ellátni őket, ami a hasznukra válik.

De tudom és hiszem, ha tisztességet, becsületet, jó szándékot, kitartást teszünk a tarisznyájukba legyőzik az élet nehézségeit.

És talán sikerül egy ragaszkodástól mentes társadalmat nevelnünk.

Megosztás a facebookon

 

Egyedül voltam a gyerekekkel. Fülledt, nyáreste volt. Olyan vihar előtti csenddel. A levegő nehéz, mézédes akácillattal volt terhes. Távolról eső illatot hozott a szél. Kiültem gyönyörködni és meditálni. Elnéztem a vén diófát. Szétterülő ágai könyörögve várták az esőt. A levelek között egyszer csak lámpafény gyúlt. A felhők fölött villámok cikáztak, némán hirdetve, hogy vihar közeleg. Tökéletes este volt. Néztem és élveztem ezt az egészet. Ma futás közben egy kis erdőbe tévedtem. Egy kis út várt és hívott. Az út a tökéletes boldogsághoz vezetett. Azt hiszem én is megérkeztem. Oda, ahová mindig is vágytam. Csodaországba.

Van, hogy kibillentenek az egyensúlyomból, van, hogy szomorú vagyok. De olyankor csak arra az érzésre gondolok, amit futás közben érzek és újra nyugodt leszek. Arra a bizsergető, sírós, hálás érzésre. Nyugodt és elégedett leszek újra. Csupán ennyi kell a boldogsághoz.

És akkor szépen az este betakart, a sötétség szétterült az udvaron. Hálát adtam ezért a csodáért. Lassan feltápászkodtam és elindultam megnézni a gyerekeim.

Megosztás a facebookon

15 éve álmodtam egy nagyot. Egy olyan álmot, ami akkor elképzelhetetlen volt, hogy megvalósuljon. Kellett hozzá 15 év. És ott ültem a kis Zsuzsi vonaton és visszazötyögtem a múltamba. Mintha egy függönyön át cammogott volna a vonat. Az idő megállt. Visszamentem egy halott városba, a múltamba. De ez kellett ahhoz, hogy az álom valóra váljon.

Békéscsaba-Arad-Békéscsaba. Izgalommal álltam a tömeg kellős közepén. Nem ismertem senkit, de mégis ez a sok ismeretlen ember lett, akik lehetővé tették ezt nekem Gyömbi a szervező és csapatkapitány örömmel fogadott. Ismeretlen volt minden arc, de jó volt köztük lenni. Tornya-Arad, az én távom 25 km. Busszal vittek a váltás helyszínére. Egy srác felkéredzkedett, mivel nyitott ajtónál utaztunk, hogy fényképeket lehessen készíteni. Bemutatkozott. Vozár Attila Honnan is ismerős a név. Kattogott az agyam. Hoppá, többször nyerte ezt a versenyt. Beszéltünk néhány szót.

A váltás előtt már tiszta ideg voltam. Mivel nem ismertem kit kell leváltanom, gyors indulás volt. Szegény keresett engem, kiabált. Gyors rajtszám átadás és már futottam is. Bence loholt utánam az innivalómmal. Majd a biciklis kísérőm is beért. Gyors bemutatkozás. Majd magamba fordultam és ráhangolódtam az előttem álló kilométerekre. Fantasztikus volt. Éreztem a természetet. Az akác még mindig árasztotta az illatát. Megérintettem és erőt merítettem belőle. A tüdőm teleszívtam a friss levegővel, amibe istálló illat vegyült Élveztem az egészet. Beértünk egy kis faluba. Tipikus román falu volt. Szürke házakkal. Az emberek a házaik előtt álltak és szurkoltak nekünk. A rendőr a körforgalomnál írányított merre menjek. Élveztem ezt az egészet. Nem fájt semmim. A frissitő pontoknál ittam, illetve a kísérőm is segített. Olyan gyors és felfoghatatlan volt az egész. Szálltak a kilométerek A táj gyönyörű. Minden egyes porcikám élvezte a futást. Észre sem vettem és már az Arad táblánál jártunk. Innen kezdődött a nehéz szakasz. Fejben nem voltam rá felkészülve, hogy bent még 6 km-t kell futni. Már azt hittem vége. Ennek ellenére jól ment ez is. Sok-sok rendőr segített bennünket. Az emberek mosolyogtak és integettek. És végre megláttam a kordont. Sprinteltem egy nagyot, kitártam a karjaim és a csapattársaimmal együtt futottunk be a célba Arad főutcáján. Életem első 25 km-e.

Másnap kisebb szakasz jutott. A váltás előtt már megint tiszta ideg voltam. Az egyik csapattársam kérdezte, hogy nem melegítek be? Én csak annyit feleltem, hogy hangolódom. Fejben összeraktam magam. Ismét gyors váltás volt, de már legalább tudtam kit várok. J Beálltam a ritmusomra és mentem rendületlenül. Apukám autóval kísért. Láttam az arcán félt, és nem hiszi el, hogy képes vagyok erre. Az egész testem átjárta a bizsergés. Itt futok az álmom közepén, ott ahol futni szerettem volna. Teljesítem azt, amit eddig nem hittem, képes vagyok teljesíteni. És akkor elkezdtek potyogni a könnyeim. Szavakkal nem tudom leírni azt a határtalan boldogságot, amit éreztem. Megérkeztem Csodaországba. A csodát én magam teremettem. A kísérőm szerint tőkéletes tempóban futottam. Én csak azt éreztem, hogy én vagyok az Univerzum, és mindent képes vagyok megcsinálni. Autók haladtak el mellettem, amikből hangosan szólt a zene. A benne ülők integettek és szurkoltak. Gyömbi jött és fényképezett. Mosolyogva pacsiztunk és én száguldottam tovább.

Igen. Csodák léteznek. Ezek a csodák mi magunk vagyunk. Mi hozzuk létre őket

Megosztás a facebookon

Csend van és nyugalom. Illetve az mondják, hogy csend van és nyugalom. Én még nem érzem. Én még mindig forgok és keresem a helyem. Fekszem az ágyban és hallgatom a vihart. Hangos csattanásra ébredtem. Nagy dérrel durral jött. A villámok, mint megannyi tüzes nyilak behálózták az egész eget. Egy-egy pillanatra engedni láttatták az eget. Csattogott és zörgött, majd Isten elárasztotta a Földet a könnyeivel. És csak esett, esett, esett. Jó itt, mert a homok mindent elnyel. Reggel már alig látszik a vihar nyoma.

De még éjszaka van. Hallgatom és csak forgolódom. Arcok villannak be. Olyan fura. Emberek, akiket ezelőtt soha nem láttam, most a barátaim. Emberek, akiről azt se tudtam, hogy léteznek, most az életem részévé váltak. Jó velük lenni. Szeretem, hogy az életem részei lettek. A régiek sorra kikopnak. Nekem ide kellett jönnöm, itt kell élnem. Most.

Mostanában sok-sok kép villan be. Hol a múlt, hol a jövő. Tudom jó helyen vagyok. Már tudom ki voltam, és talán azt is ki leszek. Tudom 10 év múlva hol fogok élni. Nem messze innen. De ebben a Csodaországban. Ahol fülig szerelmes vagyok az életembe. Ahol egy-egy futás során megélem a CSODÁT. Amikor a bodza és akácillat keveredik az istálló illattal, amikor a tücsök ciripelés keveredik a tehén bőgéssel, amikor vörösen izzik a tanyavilág, akkor múlt, jelen és jövő tökéletes egységet alkotnak.

Én most ebben az egységben élek. Hol belezuhanok a múltamba, hol pedig látom a jövőm. Hol pedig élvezem a mát. Azt hiszem megérkeztem. Oda, ahová mindig is vágytam. Csodaországba. Amit a látólények elrejtettek előlünk, emberek elől. Mert tudták nem vagyunk méltóak arra, hogy ott élhessünk. A szőnyeg újra kiszővődött. A csomók szétbomlottak. És minden egyes csomó egy-egy csodát rejtett. Itt állok a szétszővödés közepén és nem győzőm a fejem kapkodni. A kibomló csomók finoman bizsergetik a bőröm. Átölelnek és szeretettel töltenek el. És minden egyes csomó hírdeti, hogy „amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.”

Megosztás a facebookon