Egyedül voltam a gyerekekkel. Fülledt, nyáreste volt. Olyan vihar előtti csenddel. A levegő nehéz, mézédes akácillattal volt terhes. Távolról eső illatot hozott a szél. Kiültem gyönyörködni és meditálni. Elnéztem a vén diófát. Szétterülő ágai könyörögve várták az esőt. A levelek között egyszer csak lámpafény gyúlt. A felhők fölött villámok cikáztak, némán hirdetve, hogy vihar közeleg. Tökéletes este volt. Néztem és élveztem ezt az egészet. Ma futás közben egy kis erdőbe tévedtem. Egy kis út várt és hívott. Az út a tökéletes boldogsághoz vezetett. Azt hiszem én is megérkeztem. Oda, ahová mindig is vágytam. Csodaországba.

Van, hogy kibillentenek az egyensúlyomból, van, hogy szomorú vagyok. De olyankor csak arra az érzésre gondolok, amit futás közben érzek és újra nyugodt leszek. Arra a bizsergető, sírós, hálás érzésre. Nyugodt és elégedett leszek újra. Csupán ennyi kell a boldogsághoz.

És akkor szépen az este betakart, a sötétség szétterült az udvaron. Hálát adtam ezért a csodáért. Lassan feltápászkodtam és elindultam megnézni a gyerekeim.

Megosztás a facebookon