Egy-egy illat, egy-egy tárgy és újra felelevenednek az emlékek. A boltnál ott állt nagyapám biciklije. Illetve egy pont olyan bicikli, mint a nagyapámé. Az ázott hárs csak úgy árasztotta az illatát.

Nagyapáméknál voltunk nyaralni. Reggel pattan a biciklijére és megy a boltba nekünk reggeliért. Akkor még nem tudtam, de most már tudom. Imádott minket. Mire hazaér a pálinka már lecsúszott. Nekem ez akkor fel se tűnt. Nagyanyám nagyon nem szerette. Mindig korholta érte. De most felnőtt fejjel megértem. Azt a fájdalmat, amit a szülőföldje hiánya okozott nem bírta máshogy elviselni. Amikor ott voltunk mesélt nekünk. Olyankor egy messzi világban járt. Csodaországban. Hányszor, de hányszor énekelte nekünk „A malomnak nincsen köve” c. dalt. A hangját még most is hallom. Ültünk a nyugágyban és hallgattuk. Volt, hogy elvitt minket a Cukrászdába. Mi sütit kaptunk, ő titokban megivott egy pálinkát. Imádtam azt a Cukrászdát, talán még most is üzemel. Versenyt rendeztünk. Ki eszi meg leghamarabb a levest villával. Mindig ő nyert. A spájz pedig maga volt a mennyország. Tele befőttet. A sok kolbász, mint megannyi kard lógott. Ott még a kolbász is finomabb volt. Mindig kaláccsal ettük. Emlékszem egy héten csak egyszer fürödtünk kádban. Közte csak lavórban mosakodtunk. De amikor jó idő volt a barackfa alatt a kádban megmelegedett a víz, abban pancsoltunk. Játszottunk, nevettünk, színdarabot adtunk elő.

Még most is sokszor, sőt egyre többet álmodom a gyerekkoromról. Azokról a nyarakról, nagyapámról. Régen elment. De tudom most is velem van. A halála után néhány nappal éreztem. Már kollégista voltam. Éjszaka arra riadtam, hogy kint áll a folyosón. Akkor nagyon féltem. Nem mertem felkelni az ágyból. Most, hogy felnőtt lettem. Már nem félek. Érzem, látom. Tudom itt áll mögöttem. És soha nem fog elhagyni.

Megosztás a facebookon