Ragaszkodás, az élet megrontója. Lehetne mondani. Ragaszkodunk és magunk sem tudjuk miért. Foggal körömmel, mert a miénk. Értelmetlenül.

Gyűjtögetünk. Mikor mit. Játékot, szalvétát, bélyeget, tárgyakat, embereket, érzéseket. Halmozunk. Még, még, még. Többet és többet. Vigyázunk rájuk, mint egy anyatigris. Sunyin lessük, hogy a másiknak mennyivel van több. És ha több van irigyek vagyunk rá.

Vajon miért van ez? Vannak dolgok, amikhez szép emlékek fűződnek. Teszzük évekig egyik helyről a másikra. Aztán már lassan nem férünk a lakásban. Elkezdünk selejtezni. Kezünkbe akad az a régi tárgy is. De vajon az emlék a tárgy nélkül is meglenne? Az emlék kevesebb lenne? Nem hiszem. Az emlék bennünk él. Mi tápláljuk minden egyes alkalommal, amikor rá gondolunk.

Aztán vannak dolgok, amiket kapzsiságból gyűjtögetünk. Hogy legyen. Csak ezért. Hogy több legyen, mint a másiknak. Hogy dicsekedhessünk. Hogy elmondhassuk, nekünk már régóta megvan. Azt hisszük, ettől többek leszünk.

Rájöttem, semmi értelme ennek az egésznek. Minek gyűjtögetni. A sírba nem vihetjük magunkkal. A szép emlékek meg úgyis bennünk élnek. Általunk lesznek élők. A gyerekeink is egészségesebb felnőttek lennének, ha játékok, pénz helyett szeretetet, együtt töltött időt adnánk nekik. Ha a képzeletbeli bankszámlájukat közös játékokkal, sétákkal, mesékkel töltenénk meg. Tanításokkal, amit később eligazítják a nagybetűs ÉLETben őket.

Egyre nehezebb szülőnek lenni. Ebben a pénzhez ragaszkodós világban egyre nehezebb olyan tanáccsal ellátni őket, ami a hasznukra válik.

De tudom és hiszem, ha tisztességet, becsületet, jó szándékot, kitartást teszünk a tarisznyájukba legyőzik az élet nehézségeit.

És talán sikerül egy ragaszkodástól mentes társadalmat nevelnünk.

Megosztás a facebookon