15 éve álmodtam egy nagyot. Egy olyan álmot, ami akkor elképzelhetetlen volt, hogy megvalósuljon. Kellett hozzá 15 év. És ott ültem a kis Zsuzsi vonaton és visszazötyögtem a múltamba. Mintha egy függönyön át cammogott volna a vonat. Az idő megállt. Visszamentem egy halott városba, a múltamba. De ez kellett ahhoz, hogy az álom valóra váljon.

Békéscsaba-Arad-Békéscsaba. Izgalommal álltam a tömeg kellős közepén. Nem ismertem senkit, de mégis ez a sok ismeretlen ember lett, akik lehetővé tették ezt nekem Gyömbi a szervező és csapatkapitány örömmel fogadott. Ismeretlen volt minden arc, de jó volt köztük lenni. Tornya-Arad, az én távom 25 km. Busszal vittek a váltás helyszínére. Egy srác felkéredzkedett, mivel nyitott ajtónál utaztunk, hogy fényképeket lehessen készíteni. Bemutatkozott. Vozár Attila Honnan is ismerős a név. Kattogott az agyam. Hoppá, többször nyerte ezt a versenyt. Beszéltünk néhány szót.

A váltás előtt már tiszta ideg voltam. Mivel nem ismertem kit kell leváltanom, gyors indulás volt. Szegény keresett engem, kiabált. Gyors rajtszám átadás és már futottam is. Bence loholt utánam az innivalómmal. Majd a biciklis kísérőm is beért. Gyors bemutatkozás. Majd magamba fordultam és ráhangolódtam az előttem álló kilométerekre. Fantasztikus volt. Éreztem a természetet. Az akác még mindig árasztotta az illatát. Megérintettem és erőt merítettem belőle. A tüdőm teleszívtam a friss levegővel, amibe istálló illat vegyült Élveztem az egészet. Beértünk egy kis faluba. Tipikus román falu volt. Szürke házakkal. Az emberek a házaik előtt álltak és szurkoltak nekünk. A rendőr a körforgalomnál írányított merre menjek. Élveztem ezt az egészet. Nem fájt semmim. A frissitő pontoknál ittam, illetve a kísérőm is segített. Olyan gyors és felfoghatatlan volt az egész. Szálltak a kilométerek A táj gyönyörű. Minden egyes porcikám élvezte a futást. Észre sem vettem és már az Arad táblánál jártunk. Innen kezdődött a nehéz szakasz. Fejben nem voltam rá felkészülve, hogy bent még 6 km-t kell futni. Már azt hittem vége. Ennek ellenére jól ment ez is. Sok-sok rendőr segített bennünket. Az emberek mosolyogtak és integettek. És végre megláttam a kordont. Sprinteltem egy nagyot, kitártam a karjaim és a csapattársaimmal együtt futottunk be a célba Arad főutcáján. Életem első 25 km-e.

Másnap kisebb szakasz jutott. A váltás előtt már megint tiszta ideg voltam. Az egyik csapattársam kérdezte, hogy nem melegítek be? Én csak annyit feleltem, hogy hangolódom. Fejben összeraktam magam. Ismét gyors váltás volt, de már legalább tudtam kit várok. J Beálltam a ritmusomra és mentem rendületlenül. Apukám autóval kísért. Láttam az arcán félt, és nem hiszi el, hogy képes vagyok erre. Az egész testem átjárta a bizsergés. Itt futok az álmom közepén, ott ahol futni szerettem volna. Teljesítem azt, amit eddig nem hittem, képes vagyok teljesíteni. És akkor elkezdtek potyogni a könnyeim. Szavakkal nem tudom leírni azt a határtalan boldogságot, amit éreztem. Megérkeztem Csodaországba. A csodát én magam teremettem. A kísérőm szerint tőkéletes tempóban futottam. Én csak azt éreztem, hogy én vagyok az Univerzum, és mindent képes vagyok megcsinálni. Autók haladtak el mellettem, amikből hangosan szólt a zene. A benne ülők integettek és szurkoltak. Gyömbi jött és fényképezett. Mosolyogva pacsiztunk és én száguldottam tovább.

Igen. Csodák léteznek. Ezek a csodák mi magunk vagyunk. Mi hozzuk létre őket

Megosztás a facebookon