Lassan eltelt egy hónap az UB óta. És semmi. Képtelen voltam írni róla. Csalódtam magamban és az emberekben. Láttam az arcokon a boldogságot és az örömöt. Én belül csak ürességet éreztem. Féltem. Elérkeztem az út végére. Innen már nincs visszaút. Megjártam a magam El Camino-ját. Megismertem magam. Az út során sok minden a felszínre jött és az UB-n kicsúcsosodott.

Magányos farkas vagyok, aki csak vészhelyzetben képes csapatban dolgozni. Amikor segíteni kell a másikon. A teljesítménykényszer engem felőröl és idegesít. A megfelelési kényszer elveszi az örömöm mindentől.

Pedig élvezhettem volna jobban is ezt az egészet. Hiszen fantasztikus dolog körbefutni a Balatont. Nagy emberek nagy teljesítménye.

Háttérbe szorultam egy kicsit, hiszen nem vagyok gyors futó. De az élet kompenzál. Csodálatos szakasz jutott nekem. Belefutottam a naplementébe. A táj gyönyörű volt. Jobbra tőlem a nap ment le, balra egy erdő, szemben pedig a Balaton. A távom emelkedővel indult. Nagyon nehéz volt, de hősiesen legyőztem. Idegen emberek szurkoltak nekem. Legszívesebben az egészet körbe futottam volna, hogy minden helyet lássak és élvezem a látványt. Az út, ami előttem állt csalogatott, hogy térjek le róla. Kis erdei ösvények hívogattak, hogy inkább arra menjek. És inkább arra mentem volna. A szemem csak úgy itta a látványt és raktározta. Ide vissza kell még jönnöm. Egyedül.

A következő szakaszom igen rövidre sikeredett. Hajnalban, zuhogó esőben került rám sor. Az eső és hideg ellenére is izzadtam. Keményen nyomtam. Életem legjobb idejét futottam. És mégse voltam elégedett magammal. Már vártam, hogy menjünk haza. Nem akarom én ezt az egészet. Bejártam az utat, most már hagyjanak békén.

A célba érkezés sem hozott semmi eufórikus érzést. Egy cél, ahol befutottunk. Keserűség vegyült a számba. Örültem amikor végre hazaértünk és 24 óra talpon állás után a saját ágyamba lefeküdhettem és végre alhattam. Otthon idegen emberek mosollyal gratuláltak a teljesítményemhez.

Az üresség azóta is kísért. Már inkább kerülöm a társaságot. Inkább egyedül futok. Kevés embert engedek közel. A futásaim megváltoztak. Nem hajt az, hogy jobb legyek, gyorsabb legyek. Futok, hogy élvezzem a létezést. És igen megállok, ha úgy tartja kedvem. Szedek egy marék epret, vagy megsimogatom a búzakalászokat. Sokan megszólnak érte. Ez nem futás. Lehet. Ez létezés. Önnön magam kiteljesedése. Én magam lettem a futás. Ha egyedül vágok neki az útnak teljessé válik az a nap. És olyankor utazok. Egy másik korba, egy másik dimenzióba.

És mivel ott kezdődött a történet, hogy elhatároztuk körbefutjuk a Balaton. Ez most itt ér véget. Körbe futottuk.

De a történetnek soha nincs vége….

Megosztás a facebookon