Csend van és nyugalom. Illetve az mondják, hogy csend van és nyugalom. Én még nem érzem. Én még mindig forgok és keresem a helyem. Fekszem az ágyban és hallgatom a vihart. Hangos csattanásra ébredtem. Nagy dérrel durral jött. A villámok, mint megannyi tüzes nyilak behálózták az egész eget. Egy-egy pillanatra engedni láttatták az eget. Csattogott és zörgött, majd Isten elárasztotta a Földet a könnyeivel. És csak esett, esett, esett. Jó itt, mert a homok mindent elnyel. Reggel már alig látszik a vihar nyoma.

De még éjszaka van. Hallgatom és csak forgolódom. Arcok villannak be. Olyan fura. Emberek, akiket ezelőtt soha nem láttam, most a barátaim. Emberek, akiről azt se tudtam, hogy léteznek, most az életem részévé váltak. Jó velük lenni. Szeretem, hogy az életem részei lettek. A régiek sorra kikopnak. Nekem ide kellett jönnöm, itt kell élnem. Most.

Mostanában sok-sok kép villan be. Hol a múlt, hol a jövő. Tudom jó helyen vagyok. Már tudom ki voltam, és talán azt is ki leszek. Tudom 10 év múlva hol fogok élni. Nem messze innen. De ebben a Csodaországban. Ahol fülig szerelmes vagyok az életembe. Ahol egy-egy futás során megélem a CSODÁT. Amikor a bodza és akácillat keveredik az istálló illattal, amikor a tücsök ciripelés keveredik a tehén bőgéssel, amikor vörösen izzik a tanyavilág, akkor múlt, jelen és jövő tökéletes egységet alkotnak.

Én most ebben az egységben élek. Hol belezuhanok a múltamba, hol pedig látom a jövőm. Hol pedig élvezem a mát. Azt hiszem megérkeztem. Oda, ahová mindig is vágytam. Csodaországba. Amit a látólények elrejtettek előlünk, emberek elől. Mert tudták nem vagyunk méltóak arra, hogy ott élhessünk. A szőnyeg újra kiszővődött. A csomók szétbomlottak. És minden egyes csomó egy-egy csodát rejtett. Itt állok a szétszővödés közepén és nem győzőm a fejem kapkodni. A kibomló csomók finoman bizsergetik a bőröm. Átölelnek és szeretettel töltenek el. És minden egyes csomó hírdeti, hogy „amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.”

Megosztás a facebookon