Nem tudom miért van rajtam ez az érzés. Nem is tudom megfogalmazni mit érzek. Talán félelmet, dühöt, fájdalmat, szomorúságot. A torkom egy hatalmas nagy gombóc. Tudom nem lehet mindig minden happy. Pedig jól alakulnak a dolgaim és mégis félek és sírás környékez. Nem hiszem el, hogy van még könnyem , amit nem hullajtottam el.

Pedig van. Csak folynak ki belőlem. Nem tudom miért, de egyre jobban vágyom arra, hogy kint éljek a szabadban. Egy legyek a természettel. Ott minden olyan tökéletes.

Életem egyik nagy eseménye hamarosan bekövetkezik. 15 éve várok erre a pillanatra. Egy álmom, ami megszűnik álomnak lenni többé. Vajon mi lesz, ha már ezt is kipipáltam. Mi pótolja majd az űrt?

Életemben még ilyen nagy feladatot nem vállaltam. Félek, hogy hogy állok helyt. Hogy hozom össze, hogy minden rendben legyen. Félek haza menni. A halott városba.

Sokszor elképzeltem, hogy ott vagyok azon a versenyen. Ismeretlen emberek között, de mégis velük teljesítem. Akik a végére már nem is ismeretlenek. Láttam, ahogy Aradon célba érek. Láttam az arcomon a boldogságot, és a fáradtságot. Láttam, ahogy együtt örülök a többiekkel. És azt is láttam, ahogy kint futok a pusztában egyedül. Élvezem azokat a futásokat. Élvezem az egyedüllétet.

De most helyt kell álljak a csapatban. Minden energiám arra fordítani. Hogy tudják rám lehet számítani. Értékes tagja vagyok a közösségüknek.

Várok. Várom a napot, hogy elindulhassak a megvalósult álmom útvonalán.

Megosztás a facebookon