„Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.”

Visszhangzanak bennem e szavak. Újra és újra feltörnek és nem tudok szabadulni tőlük. Hová haladunk? Mi lesz így a világból? Milyen élete lesz a gyermekeinknek, unokáinak? Féltem őket nagyon. Botrány ez a világ. És muszáj itt élnünk. Élnem. Holnap újra felkel a nap, újra kell kezdeni mindent. Tenni a dolgunk. Néha szeretném hinni, hogy a rossz csak mese, nem létezik. Szeretném, ha a világ olyan lenne, amilyennek megálmodtam. Jó. Ahol nincs szegénység, éhezés, irigység, bűn, kárhozat. Ahol mindenki úgy élhet, ahogy szeretne. Szabadon. Hiszen hiába vagyok törvényesen „szabadok”, ez nem szabadság. A mindennapi lét béklyóba köt. Zombivá változik az ember. Minden áldott nap felkel, dolgozik, ellátja a családját, teszi a dolgát, amit megkövetelnek tőle. De hol van maga a szabad élet. Hol van az, hogy ha szeretnék kimehetek az erdőbe, és egész nap ott vagyok. Ha szeretnék, egész nap futhatok. Ha szeretnék egész nap élvezem csupán a létezést, a természetet, a fákat, a virágokat? Ha becsukom a szemem és erősen koncentrálok, majd újra kinyitom látom a színeket, amik körülfonják az embereket. Látok szürkéket, feketéket, sötét zöldeket, sötét vöröset. Néhol látok csak arany színűt, rózsaszínt és pirosat. Ahol ezeket látom ott boldog emberek jönnek velem szembe az utcán. Egy kisgyerek, akit az anyukája babakocsiban tol. Egy szerelmes pár. Vajon nekik mi a titkuk? Vajon hogy csinálják? Lerázták magukról a béklyót. Most már napok óta lefekvés után kérdezek. Választ nem kaptam még mindig. Várok a válaszra, hogy kell élni? Hogyan tovább? Merre menjek? De ott legbelül csend van. Így hát türelmesen várom, hogy végre megérkezzen a válasz.

Megosztás a facebookon