Nagyon régen éreztem már így. Igazi örömfutás volt a tegnapi. Igaz néha fájt a lábam, de valahogy nem volt olyan vészes. Élveztem, hogy megyek, élveztem az időt, a teret. Élveztem az illatokat, a sebességet. Tavasz van. Gyönyörű a világ. Ahogy ébred a természet. Nincs visszaút. A tél hiába is erőlködik. Tavasz van. Néhány napja még csak földből előbújó apró, zöld hajtásokat láttam, tegnap pedig már bimbóztak. Megálltam megcsodálni egy fán a rügyeket. Az élet követeli a teret és időt magának. Az arcomon végig mosoly görbült. Az ismerősök messziről integettek és köszöntek. Olyan boldog voltam. Igen, így szeretnék futni és így szeretnék élni. Ahogy tegnap tettem. Csak élvezni a mostot. Egyesülni és elmerülni az életben, az Univerzumban. Folyónak vagy tengernek lenni, ha kell. Ha kell hegynek, vagy egy apró virágnak. Ha kell anyának, ha kell feleségnek. Ha pedig az kell, alázatos szolgának. Mindennek és semminek. A világnak.

Megosztás a facebookon