Szürke vasárnap. Áztató eső, hideg és a nagy semmi. Illetve csak a szokásos dolgok, főzés, mosás, stb. De valahogy mégis más lett ez a vasárnap. Délután gyerekmisére vittem a fiam. Büszke voltam rá, hogy menni akart. Nem tudom mi késztette, de tudtam jobb lesz nekem is ha elmegyek vele. A padsorok lassan teltek. Rengeteg gyerek és szülő. Énekkar és gitárosok. Jó volt így megpihenni. Csak ültem és mosolyogtam. A mise annyiban volt más, hogy gyerekeknek szólt, gyereknyelven mesélték el a tanítást, és sokat énekeltek, táncoltak. A szomszéd padsorban egy férfire lettem figyelmes. Bottal jött, nehezem mozgott. Igazi hobo kinézete volt. Hosszú őszes haj, nyugodt arc. Elméláztam miközben az arcát néztem. Milyen élete lehetett? Éreztem, hogy valahol egy eldugott helyen él. De fiatal korában élvezte az életet. Sokat utazott, olyan hobo volt. Fogta a kis hátizsákját és neki vágott a világnak. Minden éjjel máshol aludt, máshol evett, mást szeretett. Most megtért Istenhez. Egyedül él, de mégis boldog. A fiam mellettem hangosan énekelte a dalokat. Öröm volt ránézni. Tudta, hogy mi után mi következik, áldozatot is mutattunk be. Én a könnyeim alig bírtam visszatartani. Ott belül egy gombóc gyűlt és aztán utat követelt magának. Forró könnyek csorogtak az arcomon. Igyekeztem gyorsan elmorzsolni a könnyeket, hogy a fiam ne vegye észre. Imádkoztam bocsánatért és kegyelemért. Mert hiszem, hogy a jó Isten irgalmas. Hiába veszekedtem vele, tudja, hogy jót akarok és megbocsát. Hazafele beszélgettünk a fiammal. Kérdeztem, hogy honnan tudta a dalokat. – Anya! Tudok olvasni!. A válaszon elmosolyodtam. Olyan jó volt a ködben kézen fogva vele sétálni. Gyors ruhaváltás és indultam futni. Rövid, de intenzív edzés volt. Zsinórban a negyedik. Már éreztem a lábam, de muszáj volt a testem is megtisztítani. Lassú, gyors, lassú, gyors….diktáltam magamnak az ütemet. És akkor eggyé váltam Istennel, és már nem féltem. Nyugodtság szállt meg, hálát adtam mindenért

Megosztás a facebookon