Napok óta olyan fura valami. Aztán rájöttem mi. Nem tudok utazni. Hiába futok, nem találom a kaput, ahol átmehetnék a másik dimenzióba. Bezárult. Hiába próbálom újra és újra, zárva. Nem látok színeket, és nem érzek illatokat, és nem sírok. Fura. Jó volt színeket látni, illatokat érezni és sírni. Most csak némaság van bent. Elindulok futni, de nem megy. A héten nem sikerült egyszer sem. Türelmetlen vagyok. Már megint leckét kapok türelemből. Pedig mennyire utáltam és féltem, mikor utazni tudtam. Nem, nem utáltam. Csak féltem. Féltem, hogy hol kötök ki és vissza tudok-e jönni. Mindig visszataláltam. Vajon mi nyitotta meg bennem azt a kaput, ami most bezárta? Milyen felsőbb hatalom az, ami egyszer ad, másszor meg elvesz? Lehet a dacosságom büntetése. Mert én jobban tudom, mint ott fent. Csakazértis. Tessék, itt van érte a jutalom. A nagy semmi. De ebből a semmiből is lehet tanulni. Csak észre kell vennem. Elfelejtettem örülni a mának. Elfelejtettem boldog lenni. Csak, mint a gép tettem a dolgom. Negatív érzéseket és gondolatokat engedtem közel magamhoz. Itt az ára. Ma még futni sem tudtam elmenni. Pedig gyönyörű idő volt. Sütött a nap. Már alig várom, hogy mehessek. Ki a szabadba. Halljam a madarak, érezzem a tavasz illatát. A friss levegő átjárja a tüdőm, a lábam visz amerre vinnie kell. Csak úgy bele a világba, amíg bírja. Hálás vagyok. Nem félek elindulni. Tudom, hogy meglesz az a kapu újra. Csak türelmesnek és kitartónak kell lennem. Lassan újra kezdem élvezni a MOST-ot. Ülök és nem gondolok semmire, csak élvezem a mostot. Vasalok és élvezem minden egyes pillanatát. Milyen szép is a frissen vasalt ruha. Főzök. Hálás vagyok, hogy van mit és kinek. Élvezem, ahogy a kezeim közül étel kerül az asztalra. Féltem leülni írni, nem jöttek a gondolatok. Csak újra le kell ülni és leütni az első betűt. És folyik. Folyik könny és szó. 

Megosztás a facebookon