A lány kilép az ajtón. Belelép a hatalmas ködbe. A semmibe. Sötétség temeti el. Lehúzza az a hely a mélybe. Vannak helyek, amelyek jók, és vannak, amelyek gonoszak. Ott az ajtón túl jobbra egy gonosz hely van. Van, hogy nyugodtan vár a megfelelő pillanatra. Olyankor elhiteti a lánnyal, hogy akár barátok is lehetnek. Van, hogy leszáll a sötétség és a köd, és akkor betemeti. Csalogat, hiú ábrándokkal édesgeti magához a lányt, hogy aztán végül feleméssze. A lány szeret ott sétálni. Derűs napokon beengedte az a hely. Megsimogatott minden egyes fát. Táncol a tisztáson. Lefekszik a fűbe és eggyé válik a hellyel. Olyankor boldog. A hely olyankor kedves és engedi, hogy szeressék. Aztán történik valami és ismét gonosszá válik. Olyankor megöli a lányt. Belép a lány ködbe. Az ismerős fák már nem engedik, hogy megsimogassa, a föld hideg és nyirkos. Nem akarja a hely, hogy szeressék. Fél. Fél attól, hogy a lányt megszereti és nem lehet az övé.

Megosztás a facebookon