Már megint várni kell. A lány kinézett az ablakon és nagyot sóhajtott. Várni. Várni, de meddig. Hányszor, de hányszor kellett már így tennie. Merengve néz ki az ablakon. Elröpül oda messze. Egy másik világba, egy másik dimenzióba. Ott is sokat várt egy másik lány. Szépen letámasztotta a biciklijét a kerítéshez, szétnézett, hátha megpillantja. Nem jött. Így elindult, és rótta a köröket. Sorban egymás után. Egy, kettő, három.....minden egyes fordulónál dobogó szívvel nézte a bejáratot, hátha. Sokszor hiába várt. Már nem bírták a lábai és hazament. De amikor nem hiába várt, szinte repült. Akkor állt egy másik bicikli az övé mellett. Akkor nem egyedül rótta a köröket. Nem tudta volna megmondani miért félt egyedül futni. Valamiért. Kellett a futásban egy társ, aki elkísérte. Aki elterelte a figyelmét a gondolatairól, a gondjairól. Aki megnevettette. Aki palacsintát hozott, vagy egy szál virágot a fűből. Aki szavak nélkül tudta mi lenne a jó, és mégsem tette. Aki félt azt megtenni. Így csak a köröket rótták együtt. És eljött az utolsó közös futás. Néztek egymás szemébe és úgy érezték ott, akkor megállt az idő. De az idő folyt tovább....Most a lány csak bámul ki az ablakon. Valamit vár, hogy indulhasson. Nem akar egyedül, így vár. Még mindig vár. Lassan a pára ellepi a kertet. Ha kimenne, derékig gázolhatna benne. De csak áll és vár. Lassan belopózik az éjszaka. Nincs tovább, nem várhat. Elindul. Pedig most nagyon utál egyedül menni. Kellett volna az a futótárs. Kint a párát a köd váltja fel. Nem látni, csak egyik villanyoszloptól a másikig. Megnyugtató ez a sötétség. Egyik ponttól a másikig. Egyik tócsából a másikba. Placs, placs. Fenyő illatot hoz a szél. Érdekes, már régóta koptatja itt a betont és eddig még soha nem érezte. Megszűnt a falu, és megszűnt a beton is. Egy fenyőerdőben fut. Nem tudja hová és mi elől, de gyorsan kell futnia. Már alig bírja. Akkor egy erős kéz elkapja és berántja egy tisztásra. Emberek lovakkal és szekerekkel. Pszt! -mutatják neki. És akkor az erdőben néma csend lesz. A madarak elhallgatnak, a szél sem fúj. Fák dőlnek ki, és hatalmas robajjal elszáguld mellettük Valami. A lány összeesik félelmében és a fáradtságtól. Kezek megfogják és az egyik szekérben lefektetik. Hosszú-hosszú órák múlva fényre és zötyögésre ébred. Hatalmas mezőn halad a karaván. A gyerekek visítva szaladnak mellette, szólnak a vezetőnek, hogy felébredt. 2 napot aludt át. Nem tudja kik ezek az emberek, de az életét nekik köszönheti. A vezető megállítja a karavánt. A lányt átöleli és homlokon csókolja. Ekkor megszűnik a fenyő illat. A lány áll a néma csöndben. Csak a lámpák fénye világít a tócsákban. Ezért fél egyedül futni. Ezért várt arra a futótársra. Most nem fog hazatalálni....

Megosztás a facebookon