Ez az egész UB-ra való felkészülés egy nagy utazás. Egy nagy utazás, ahol magam ismerem meg. Nem azt, akit a külvilág ismer, és nem is azt, akit én ismerek. Azt, aki ott legbelül van, aki ÉN vagyok. A folyamatos edzések, és a külvilág adta ingerek felszínre hozzák az énem. Egy folyamatos tisztuláson megyek keresztül, folyamatosan sírok. De ez jó sírás. Jól esik. Ettől boldog leszek. Megismerem a jó és rossz oldalam. Hisz én sem vagyok sem fehér, sem fekete. Szürke. Ott legeslegbelül egy szürke ember áll. A rossz tulajdonságaim is én vagyok, őket is meg kell ismernem. De jó is tudok lenni. Tudok lelkes, és kitartó lenni. Imádok másokon és másoknak segíteni. Imádom a gyerekeim. Amikor rájuk nézek, magam látom. Belőlem lettek. Imádom, amikor a lányommal teli torokból üvöltjük, hogy a " Mennyország tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja...". Vagy, amikor átölel és annyit mond, hogy szeretlek. Imádom a fiam, aki állandóan azzal nyaggat, hogy kosarazzak vele. Pedig utálok kosarazni. Nézem, ahogy mesélnek, de nem hallom őket. A szememmel akarok minden egyes pillanatot megörökíteni. Élvezem, hogy engem választottak, hogy itt vannak velem. Boldog vagyok és mégis sírok. A boldogságtól. Kell nekem ez az utazás. Megtudom a végén, hogy miért is mi végre.... 

Megosztás a facebookon