Autóba ültünk és elindultunk. Épp csak, hogy elhagytuk a falu határát egy idős hölgy kézzel lábbal integet, hogy álljunk meg. Nem tűnt veszélyesnek. Az autó megállt és felvettük. Lihegve köszöni meg és nyújtja a pénzt, hogy fogadjuk el. Nem, nem. Nincs ebben semmi. Mi is épp arra tartunk. Szinte hallom a hálát a hátam mögül. És elkezd mesélni. A városba siet az unokájához az óvodába. Luca napi előadás van. Ő az egy szem unoka. Muszáj ott lenni. A busz hamarabb jött. Menni kell, akár gyalog is. Az égiek elintézték neki, hogy pont akkor és pont arra menjünk, hogy láthassa az unokáját. Meséli tovább az életét. Három gyermeket nevelt fel jólétben. Unokája még csak egy van. A gyerekek nem is akarnak többet. Vajon miért? Én soha nem akartam egy gyereket. Mindig nagy családra vágytam. Gyerekeket, akik bearanyozzák a napjaim. Meséli, hogy egyedül él. Kint a faluban a várostól nem messze. Biztos meghalt a férje, gondoltam. De szövi tovább élete történetét. 36 év után váltak el, ő kiköltözött a hétvégi házba. A gazdagságból a szegénységbe. Vajon mi vehet rá két embert, hogy amikor már felneveltek 3 gyereket, leéltek együtt 36 évet, hogy elváljanak? El sem tudom képzelni. Pedig már én is túl vagyok rajta. Sok minden történt már az én életemben is. Tudom nem szabad azt mondani, hogy soha. És nem tudhatom a holnap mit hoz. De amikor az ember életének a fele eltelik mi készteti egy ilyen lépésre? Lepörög előttem sok lehetőség, de nem találok rá magyarázatot. Talán nem is akarta, talán elhagyták. Ezt az egy magyarázatot találom. Megkérdezni nem merem. Csak töprengek magamban. Annyi ember és annyi sors. De boldog vagyok. Egy apró dologgal jót tettünk vele. Lassan beérünk a városba. Hálásan megköszöni a fuvart és integetve távozik. Mi megyünk tovább az utunkon. Este még eszembe jut vajon jó volt az előadás? Remélem az unokája boldog volt, hogy a nagyi megnézte….

Megosztás a facebookon