Minden mindig ugyanaz. És mégsem. Ugyanúgy fekszem és ugyanúgy kelek. És mégsem. Tegnap éjjel járt nálunk valaki. Valaki, akit nem vár senki, aki elől mindenki menekül, de egyszer mindenki találkozik vele. Itt járt, kopogtatott az ajtón. Nekem még megkegyelmezett. Úgy döntött, még nincs itt a találkozásunk ideje. Helyette, hogy ne felejtsem elvitt valaki mást magával. Csak hogy tudjam jönni fog. Egy másik éjjel nekem kell ajtót nyitnom neki. És ha már kinyitottam, el kell vele menjek. Akit elvitt magával már az örök vadász mezőkön játszik. Csend és fájdalom maradt utána. Sír. A sírban a halott, mellette a tálja és a rongya. Olyan békés, mintha aludna. A gyerekek csak állnak a sír mellett és potyognak a könnyeik. Csodaországban, mikor Jerichau meghalt nevetés volt. A gyerekek kézzel ástak neki sírt és örömmel temették el. Csodaországban tudták, hogy a halál nem az élet vége. Az élet ellentétes pólusa csupán. Valami más kezdete. Öröm és játék övezte a temetést. Hogy magyarázzam el az én gyerekeimnek, hogy nincs baj. Az élet legtermészetesebb dolga. Egyszer mindenki találkozik vele. És akit nem felejtünk örökre élni fog. Nagypapám még most is látom és érzem. Tudom, ha megfordulok mögöttem áll. Mosolyog. Naftalin és pálinka illata van. Boldog, mert ő már tudja a nagy igazságot. De nem mondhatja el nekem. Arra nekem magamnak kell rájönnöm. A halál nem a létezés vége. A halál egy új élet kezdete. 

Megosztás a facebookon