Ülök egymagamban. Munka lenne bőven. Mégis megállok. Egyedül vagyok. A ház csendes. Csak a gépek zaját hallom. Fura, olyan egyedül vagyok, de ez az egyedüllét most jól esik. Eltűnődöm. Olyan gyorsan elrepült ez a december. Észre se vettem és holnap vége. Olyan meseszerű volt az egész. Valahogy repültem. Hol angyal szárnyakon, hol a sárban tapostam. Bele-bele is ragadtam, de az angyalszárnyak kisegítettek. Éreztem olvadni a teret és időt. Forró lávaként ömlött rám és belém. Megperzselt és elégetett. Aztán az angyalszárnyak meggyógyítottak és tündér lettem. Repültem az időn át. Az idő relatív. Épp minap beszélgettünk erről a lányommal. Most valahogy gyorsabban peregnek a percek, gyorsabban folyik ki a kezeim közül. Nem tudtam vele ezt megértetni. Hisz ő még fiatal, nem tapasztalt meg egy korábbi időt. Gyerekként nekem is lassabban folyt. Egy nyár olyan hosszúnak tűnt akkor, most pedig gyorsan tovaillan. Most olyan, mintha az idő sodró patak lenne és hangosan közelít a zuhatag felé. Mi lesz ha egyszer odaér és lezuhan? Akkor megszűnik létezni? Vagy talán akkor megnyugszik és végre újra lassú folyású patak lesz. Talán. Bízom benne. Most csak azt érzem, hogy sodor magával és nem enged. Nem tudok tőle szabadulni akárhogy is kapálózom. Egyszer, ha végre lezuhan és megszűnik létezni, akkor elmegyek oda messze. Messze az óceán partjára és ott futok. Óceántól óceánig. Egyszer….

Megosztás a facebookon