Sokszor láttam őket futni. Én magányosan köröztem, ők ketten együtt, egy ritmusban. Gondolkodtam, hogy vajon a való életben egy pár lehetnek-e. Tökéletes volt köztük az összhang. Soha nem jöttek együtt. A lány mindig hamarabb elkezdte a köreit róni. A fiú csak később csatlakozott. Az én biciklim mellett ott áll az ő biciklijük. Néma méltóságukban hirdetve, hogy egy aprócska csoda folyik a pályán.  Hárman köröztünk. Köszöntünk egymásnak, de nem mertem az összhangjukat megtörni. Egyszer napsütéses esőben futottunk. Mi hárman. A fiú felmutatott az égre a lány is felnézett. Ösztönösen én is felpillantottam. Egy szivárvány szelte ketté a futó pályát. Annyira figyeltem felfelé, hogy észre sem vettem, hogy ők megálltak. Beléjük botlottam. Elnézést kértem, és az arcukon egy cinkos mosolyra lettem figyelmes. Róttam tovább a köröket, ők is ezt tették. A lábuk egyszerre mozdult, mosoly volt mindkettőjük arcán. Volt, hogy a fiú bolondosabb kedvében volt. Lökdöste a lányt. Ő erre vissza, majd kiestek a pályáról és csak nevettek. :) Akkor nagyon irigyeltem őket. Sötétben is futottunk mi hárman együtt. Ilyenkor a fiú óvva segítette a lányt. Máskor arra lettem figyelmes, hogy amikor kész voltak, leültek a fűbe és palacsintát hozott a fiú a lánynak. Én annyira lestem őket, hogy elvétettem a körömet, és kifutottam. Akkor hangosan elkezdtem magamon nevetni. Odamentem hozzájuk. Leültem és elkezdtünk beszélgetni. Kiderült nem egy pár. Csupán itt a futó pályán alkotnak egy egységet. Szeretnek együtt futni. Ennyi a történet. A futás után mindenki megy a maga útján. Én azért ahogy figyeltem őket, nem mindent hittem el nekik. A mozdulataikból, szavaikból, a pajkos egymásra pillantásokból leszűrtem az örök igazságot, "mindig az a perc, a legszebb perc...."Sokáig körözünk így hárman. Boldog voltam ha láttam őket. És irigy. Aztán egyszer csak hiába mentem futni nem jöttek többé....Vajon mi lett velük, hol köröznek tovább? Vajon köröznek-e még?

Megosztás a facebookon