Utazom. Hová még nem tudom. Egyedül magammal. Az első állomáson még félek. Remegek. Sírok. Teljesen megbénít a félelem. Levegőt is alig kapok. De engedem magam tovább. Muszáj menni, mert ha itt maradok, akkor örökre megbéklyóz a félelem. Érzem, hogy elhagyom a rettegést. Már nem sírok. Csend és nyugalom van körülöttem. Minden hófehér. Boldogság árad mindenhonnan. Maradnék, de valami húz tovább. A boldogság nem tarthat ott . Az utam folytatni kell. A csendet felváltja a zaj. Egy csata közepébe csöppenek. Külső szemlélő vagyok csupán. Hallom a harci kiáltások, a kardok csattanását, a lovak nyerítését. Pontosan a csata közepén állok, de nem félek. Tudom, hogy baj nem érhet. Nyugodt és boldog vagyok. Gyönyörű a látvány. De innen is mennem kell tovább. A tenger a végső megálló. A tenger én magam vagyok. Csend és béke. Ez vagyok én. A végtelen. A nyugalom és boldogság. Maga az Isten. A végtelen. Az utazásom végéhez értem. A célom, hogy a kis patak eggyé váljon a tengerrel sikerült. Beteljesedett az, aminek be kellett teljesednie. 

Megosztás a facebookon