Megy le a nap. Szürke minden, de az ég alja vörösen izzik és lángol. Ha megérinthetném megégetne, mint ahogy a patak örvénye is lehúz a mélybe, úgy fájna. Amott áll egy ház magányosan. Van valami abban a házban. Kellemes, jól eső érzés vesz rajtam erőt, ahogy közelítem. A patak csendben közelít. Finoman simogatja a ház szélét. Ízlelgeti az érzést, milyen megérinteni, megtapintani. Jó. Talán itt meg kellene állni és sehová se menni. De ez még nem a tenger mennem kell tovább. Vajon a háznak mi a története. Mert biztos van. Máskülönben nem lenne kisugárzása. Minden háznak más és más, mint ahogy minden embernek is más a története. Valahol útjaink találkoznak, aztán ki marad ki nem. A patakok folynak egymás mellett, vagy egyesülnek és együtt érik el a tengert. Találtam egy kis szigetet. Belőlem nőtt ki. Béke honol azon a szigeten. A semmi közepén. Lelassulok és várom a sorsom. Vajon elég nagy és erős sziget, hogy megpihenjek és erőt gyűjtve menjek tovább az utamon, vagy elmosom és zuhanok bele a szakadékba. Nem akarom én ezt, és mégis. Félek, hogy túl erős vagyok, félek, hogy a sziget magába szippant. Félek, és mégis mosom a partját. Megnyugtató. Patakként tudom, hogy a félelem mögött nyugalom és béke honol, hiszen a tenger része vagyok. Ott fent már el van döntve a sorsom. Nem tehetek ellene semmi csak sodródom tovább az árral. Boldog vagyok ezért a szigetért. Néha úgy érzem, jó lenne maradni. Örökre. Néha csak megpihenni akarnék itt. Néha nem is akarom azt a szigetet. De itt van és nem tehetek ellene semmit. Hálát adok érte. És sodródom tovább....

Megosztás a facebookon