Nem akartam futni. Semmi mást nem akartam csak otthon a jó melegben punnyadni. Lusta voltam és dacos. Azért se. Mert szépen sütött a nap? Vagy mert elolvadt a hó? Nem és nem. Lusta akarok lenni. A délutáni szieszta után a férjem megjegyzi: Ha ennyire fázol elmehetnél futni! Nem megyek. Nem akarok. Tehetsége van a bűntudat keltéshez. Ott legbelül elkezdett mocorogni valami. Vagy valaki. De igyekeztem elnyomni. A lustaság nagy Úr ám! J De ő egyre csak zavart. Nem értettem miért. Előző nap is voltam futni, másnap közös edzés. Elég dacos természet vagyok. Na jó, csakazértis elmegyek. Kész. Punktum. Kitágult szemekkel nézett a családom amikor elkezdtem a futó ruhát felvenni. Szépen sorban. Az új szerzeményeket is. Futós bugyi, melltartó, az új nadrágom. Bedugtam a fülembe egy nyári kis dallamot és elindultam. A testem hadakozott ellennem. Azt ígértem neki, hogy ma pihenünk és nem csinálunk semmit. Erre tessék. A testem is dacos. Csakazértis megmutatta. A szokásos bokafájás előjött. A bemelegítésnél azt hittem meghalok, annyira fájt mindenem. De legyőztem. Ha már lúd legyen kövér. Elővettem a „titkos fegyvert”, ahogy az edzőnk fogalmazott. Na meg azért is, hogy megmutassam a testemnek, hogy az Úr én vagyok. Gyors lassú, gyors lassú. Az emberek az utcán és az ablakokból furcsán néztek rám. Ekkora már a testem megtört és engedett. Már nem fájt a bokám. Az eddigi edzéseim legjobbját csináltam. Szinte repültem. Jó érzés volt nagyon. Sajnáltam, amikor végeztem. Egy könnyed levezetés és mehettem haza. Büszke voltam magamra. Csak azt nem értem még mindig, hogy vajon miért zavartak el futni?

Megosztás a facebookon