Éjszaka rosszul aludtam. Elhunyt nagyszüleimmel álmodtam. De ez az álom mégis megnyugtató volt. Reggel nézem a közösségi hírportált és egy régi fekete-fehér fényképet látok. Az arcra már nem is emlékszem olyan régi. 1994. december 2., Szajol. Elolvasom a hozzászólásokat, a megosztott újság cikket és potyognak a könnyeim. Akkor 14. voltam. Arra emlékszem, hogy Doki egy menő srác volt. Minden lány az ő barátja akart lenni. Nekem ez valahogy nem sikerült. De még most is látom, ahogy a húgom zokogva bújt el a fotel mögé, hogy Doki meghalt. Ezt akkor még, aki nem találkoztam a halállal, nem igazán tudtam felfogni. Ahogy most olvasom talán még jobban fáj. Utána nem sokkal közel jött a halál. Nagypapám elment. Az első, akit elvettek tőlem. Rengetek vers született belőle. És egy érzés, ami még most elborít, ha rá gondolok. Egy érzés, hogy itt van velem. Ha hátrafordulok meglátom, az ölébe ültet és elkezd egy székely mesét mesélni, vagy egy dalt énekelni….

Megosztás a facebookon