Vannak házak, amik jók, és vannak rosszak. Patakként az utamba került egy sziget és rajta egy ház. Megálltam és emberré változtam. A cseppjeim egy lány alakját öltötték magukra. Ezek a cseppek közben örvénylettek és vibráltak, de ember lett belőlem. Ahogy felemelkedtem uszályként folyt utánam a patakom. Fenséges látvány voltam, tudom. Méltóságteljesen vonultam a ház felé. Ez a ház egy lakatlan sziget, a semmi közepén állt. Az ablakaiból fény és melegség áradt. Nevetést, énekszót hallottam. Itt gyerekek élnek. Úgy éreztem, hogy itt meg kell állnom és bemennem. Köröttem némaság honolt. Csak a fény hívogatott. Belül éreztem, hogy csalóka lehet, hogy csupán egy illúzió, de mégis mentem. A bennem élő halak megálltak és vártak. Nem mertek szólni, hogy álljak meg. Pedig ők tudták, hogy csak illúzió. Gonoszak voltak és hagyták, hogy rohanjak oda, ahová nem kell rohanni. A gyomrom legmélye örvénylett, de nem foglalkoztam vele. Hisz én voltam a mindenség. A víz, aki az Úr. Ahogy az ajtóhoz értem kitárult előttem mielőtt kopoghattam volna. Melegség hívogatott be. Elsodortam az utamba eső tárgyakat. Az uszályom még mindig folyt utánam. Beléptem és az ajtó becsukódott. A ház üres volt. Hatalmas csempekályha. Ropogott benne a tűz. A tűzzel óvatosan kell bánnom. Ha ellenségként tekintek rá, legyőzhetem. Ha barátok akarunk lenni messziről el kell kerüljem. De annyira finom illata van, és a hangja, ahogy pattog….A tűzhelyen fő a vacsora, de sehol senki. Vajon hol vannak az emberek, akik itt élnek? Az előbb még láttam és hallottam őket. A falakról mindenhol az otthon tekint vissza rám. A kerek ablakok mosolyognak rám. Az asztalon 5 tányér, várja, hogy étel kerülhessen beléjük. Az étel illata mennyei. Megéhezem. Jó lenne itt leülni a családdal vacsorázni. A karácsonyfát most veszem észre a sarokban. Alatta ajándékok. Úristen, ma karácsony van. Észre sem vettem, annyira elvoltam a sodrásommal foglalva. A lakók még mindig nem jönnek elő. Félnek tőlem. Magamra nézek. Megértem őket. Egy örvénylő folyóból teremtettem. Felnézek a galériára. Halk suttogást hallok. És kacagást. Félelmet érzek és szeretetet. Lassan felmegyek a lépcsőn. Az ágy alól jön a suttogás. Egy aprócska kisfiú lassan kimászik, pedig óvó kezek visszatartják. Feláll és rám néz. Rajta csak szeretetet érzek.

-         Te ki vagy? – kérdezi.

-         Ki vagyok? Nem is tudom, már elfeledtem. Egy vándor vagyok. Egy patak. Egy ember vagyok, aki fél.

-         Anya, hívjuk meg vacsorára!

Akkor előbújik a család. Már látják, hogy nem bántom őket. Meginvitálnak az otthonukba. Leültetnek. Az asztalon 5 tányér, de csak négyen vannak. Vajon tudták, hogy jövök? A nő mosolyogva találja ki a gondolatom.

-         Valamiért 5 főre terítettem. Most már értem miért.

Az asztalnál beszélgetés folyik. Jó így itt ülni és velük lenni. Elmesélik a napjukat. A gyerekek egymás szavába vágnak. Már kiabálnak. Boldog vagyok. Az örvénylés megszűnik bennem. Vacsora után segítek elmosogatni a feleségnek. Akkor látom, hogy a hasa kerekedik. Irigylem. Nekem patakként soha nem fog. Látja rajtam. Megsimogatja, és megjegyzi, hogy Isten ajándéka ez a gyerek. Mire kész leszünk a gyerekek már nagyon türelmetlenek. Ajándék osztás következik. Örömmel és kíváncsisággal bontogatják ki az ajándékokat. A fa alatt maradt egy ajándék. A szülők sem értik miért. Az az enyém. Kibontom. A tenyeremben ott a tűz, ami lobog bennem. Nem fél tőlem. Már a barátom. Elmélázom. A gyerekek rángatnak, hogy meséljek nekik. Felmegyek velük, ágyba bújnak. Odaülök hozzájuk és elmesélem nekik életem történetét. Azt, hogy valaha én is ember voltam, de patak lettem. Azt, hogy nekem is volt családom. Valamikor réges-régen, de patakká változtam és elsodortam őket. Lassan elalszanak. Kapnak egy-egy jó éjt puszit.

Gyönyörködöm bennük. De muszáj felállnom és mennem tovább. A házaspárnak megköszönöm a mai estét. Marasztalnának, de tudják nem lehet. Azt a tűzet magammal viszem. Kilépek az éjszakába. Az uszályom folyik utánam. Még visszanézek a házra, aztán a sejtjeim semmivé lesznek és én újra patak leszek.

Megosztás a facebookon