Advent 2. vasárnapja van. Ülök a fiammal a templomban. Már az ideérkezésünk is egy próba volt. Leszakadt a fiam bicikli lánca, de mégis jöttünk. Nyugalom és béke száll meg. A templom tele van. Nem gondoltam volna. Vajon csak advent miatt? Nem, nem hiszem. Máskor is láttam, amikor vasárnaponként a futásból hazaérkeztem, hogy sok autó áll a templom előtt. Ránézek a fiamra és boldog vagyok. Már olyan régen jártam az Úr házában. Épp időszerű volt. Nem érzek mást, csak fájdalmat. A könnyeim csendben folynak le az arcomon. Könyörgök én is a többiekkel együtt a megbocsátásért. De ebbe a helyzetbe sem véletlenül kerültem bele. Ott fent látja, hogy a patak nagyon zavaros, és egy szakadékba zuhan alá. Ő adta ezt az utat, csak még nem tudok vele mit kezdeni. Csak sodródom. Bízom benne, hogy megtalálom a helyes irányt, és a bűneim megbocsátást nyernek. Ő tudja, hogy a szándékom jó, és nem gonosz. De vajon jó úton járok-e? Még mindig nem tudom a helyes irányt. Bízom abban, hogy ott fent jó irányba terelnek. A váltások nagyon élesek. Tegnap még zene, tánc, ma meg csend és ima. A lelkem megtisztul a mise végére. - Anya, ugye hoztál pénzt? Kérdezi a fiam. Hát persze. Az Úr hagyott a zsebemben. Tudta, hogy annak ott a helye, és most az övé lesz. A lélek megtisztulása után végre délután a testem is megtisztul. Egy másik oltáron áldozok. Örömteli ez az áldozat, mint ahogy reggeli is. Egy percig sem gondolkoztam, mikor a fiam hívott a templomba. A testem is megszabadítom a fájó terhektől. Csobogok tovább és várom, hogy a megfelelő irány megtaláljon.

Megosztás a facebookon