"Kitárul tér és idő" írta az egyik kedves csapattársam. Azt hiszem érzi azt, amit én. Vajon érezhetjük-e azt, amit a másik érez? Hisz az ő élete nem az enyém. Az ő megtapasztalásai nem az enyémek. Az útja nem az enyém. De egyben egyet értettünk. Futás közben kitárul tér és idő. Átzuhanok egy másik dimenzióba. Oda ahol nincs fájdalom, nincs baj, nincs semmi. Csak lebegek a nagy semmiben. Elindulok futni. Szürkület van. Átlépni egy másik dimenzióba csak szürkületben lehet. Amikor a kontúrok elmosódnak. Amikor én nem én vagyok. Amikor bármi megtörténhet. Szürkületben talán csodák is történnek. Érzem, hogy repülők. Furcsán érzékelem a testem, a teret és az időt. Olyan elmosódott minden. Egy nagy maszlag. Belefutok ebbe a maszlagba. "lélek hűség életfogytig...."Hűség. Igen. Ellentétes fogalom szerető és hűség. Egy szerető nem lehet hűséges. De a futás egy hűséges szerető. Csendben kísér a nagy maszlagba. Ott van velem. Már kiléptem a testemből Lebegek. Fáj most ez a lebegés. Zuhanni akarok, de nem enged. Beszippant és megforgat. Én nem akarom ezt. Én azt a dimenziót akarom, ahol csak vagyok. Egy arc mosolyog rám. Ő tudta, hogy "mindig az a perc, a legszebb perc..." soha nem lehettem vele. És mégis repített, megtartott. Mert tudta, hogy ennyi lehet, ez a miénk.Az a szivárvány a pálya felett.  A látóhatár elmosódott. Újabb képek villannak elém. Még mindig repülők valami felé, amit még nem ismerek. Egy fényességet látok. Nem akarom én ezt a világosságot sem. Most nem. Most sötétséget akarok. Semmi mást. 

Megosztás a facebookon